Tisztelt Tanár úr! Ismét előkerülnek a hét napjai. Ön szerint milyen valószínűséggel nem keletkezhet Árpád ideje előtt egy olyan mondóka, amiben a hét napjai mind együtt vannak említve? Ha csak logikailag indulunk ki abból a tényből, hogy napsoroló mondókát csak akkor írhat a népnyelv, ha már minden napra megvan a saját elnevezése, és miért ne lett volna? Igen ám, csakhogy a szerdát, a csütörtököt és a pénteket máshogy nevezhették? Ebben az esetben más alliterálhatott erre a három napra. Ezt a változást azonban egy népi mondóka sem állja ki. HACSAK, nincs egy jól ismert óhellén nyelvcsoport, ami a koiné-féle összegyúrás előtt birtokolta a magyar-ős nyelvet is. De még a mára görögösödött kiejtésű hét napjai nem csupán nap-nevek, hanem SZÁMOK formájában is fölfedezhetők hét napjaiként! Így a régi szerda (a kedd-ketted után) a terta, a csütörtök a tetartos (a szanszkritban csaturta), a péntek pedig pemptosz (szanszkrit: pan̄ca). Most tisztelettel megkérdem: mondókás kedvű őseink keddig el"kevertek", majd megismerkedtek az ószlávokkal és eljutottak a péntekig? Aztán újabban - erről persze itt most nem volt szó - megint csak pihentek addig, amíg a héber sabbath-ot meg nem szimatolták valahonnan, hogy utána végre vásározhassanak egyet? Ez logikailag ön szerint rendben van? És amennyiben fölfedezni véltek 1968-ban egy hiányosságot, miszerint a v-hangzó hiányzik az imádságból, úgy azon hiányosságot is föl kellene fedezni, hogy kiveszett a nyelvünkből a szertart-nap (a három már egyfajta sor, sorozat, azaz szer!). A csütörtök már a hanyatlást képviseli (ugyan vajon mi értelme van annak, hogy a puska csütörtököt mondott?). A péntek az ősibb, avagy a piatok? Szaván fogom! Emlékeztetem, hogy a cukor szóból mennyire határozottan állította a magyarból való alaki kölcsönzését a szlovák nyelvnek! Pusztán a magánhangzó-harmónia miatt. Most akkor nekünk fordított kölcsönzésként a péntekre piatokot kellene mondanunk. Ha pedig mégsem ez van - márpedig nem -, akkor miért nem fogadható el az a nézet, hogy a szanszkrit a szittyával rokon nyelv lehetett, ahonnan a szlávok nyelve is ered. Nem kölcsönzött tehát senki senkitől, egyszerűen közös tőről fakad a nyelvünk. Az ilyen példákon keresztül kellene elismertesse azt a nézetét, hogy a mai nyelvcsaládos felosztás nem állja meg a helyét. Joggal vetődik fel az a kérdés, hogy akkor miért nem a szanszkritéhoz közeli számokat használjuk. A három és a szer esetében még föllelhető némi hasonlóság, de csak a következőket tudván: a szanszkrit trayaṁ mellett élő népek három-ja anno egy hasonló, tharayam-mal is bírhatott, amiből mi magyarok a haram-ot (a későbbi három) fejlesztettük. A mai nyugatiak a görög mintájára a tria irányában indultak tovább. Ez viszont a hármas (sorozat) értelmében a szer (-> terta) formájában a magyarban is tovább él (angolban is, ld.: serial). Az ugye közismert, hogy a magyarban a HAR-HÁR az valami felsőbbet, hosszabbat, nagyobbat jelent. Ld.: har-aszt, har-ang, har-sog, har-sona, har-agszik (FELbőszül) és igen, a három is! Nézze csak meg mindenki a középső ujját, amit a három mutatására nyitunk az első kettő mellé! Van nekünk egy Háros-szigetünk: milyen magasságokba kúszik ott fel a lián? És ott van a jó öreg Hargita, ami szintén bizonyítja az eredeti Th-val való kezdetet Thargitaos Nagykirály alakjában. A t egyszerűen elkopott, mint a vimaggyomuk v-je. A hét napjai megtartották az ősi számokat, azonban a szittyáink a kézen mutatható további számot: né-egy (azaz egy híján üt, izé öt) logikája mentén alakították. Csak mellékesen jegyezném meg, hogy milyen érdekes, hogy ha tele tenyérrel ÜT(öt)öd a víz felszínét, arra azt mondjuk, pancsolsz (ld. szanszkrit: pan̄ca), azaz ötölsz.
Sziasztok nagyon örülök ennek műsornak, nagyon érdekes.Gratulálok🥰😊
Tisztelt Tanár úr! Ismét előkerülnek a hét napjai. Ön szerint milyen valószínűséggel nem keletkezhet Árpád ideje előtt egy olyan mondóka, amiben a hét napjai mind együtt vannak említve? Ha csak logikailag indulunk ki abból a tényből, hogy napsoroló mondókát csak akkor írhat a népnyelv, ha már minden napra megvan a saját elnevezése, és miért ne lett volna? Igen ám, csakhogy a szerdát, a csütörtököt és a pénteket máshogy nevezhették? Ebben az esetben más alliterálhatott erre a három napra. Ezt a változást azonban egy népi mondóka sem állja ki. HACSAK, nincs egy jól ismert óhellén nyelvcsoport, ami a koiné-féle összegyúrás előtt birtokolta a magyar-ős nyelvet is.
De még a mára görögösödött kiejtésű hét napjai nem csupán nap-nevek, hanem SZÁMOK formájában is fölfedezhetők hét napjaiként! Így a régi szerda (a kedd-ketted után) a terta, a csütörtök a tetartos (a szanszkritban csaturta), a péntek pedig pemptosz (szanszkrit: pan̄ca). Most tisztelettel megkérdem: mondókás kedvű őseink keddig el"kevertek", majd megismerkedtek az ószlávokkal és eljutottak a péntekig? Aztán újabban - erről persze itt most nem volt szó - megint csak pihentek addig, amíg a héber sabbath-ot meg nem szimatolták valahonnan, hogy utána végre vásározhassanak egyet? Ez logikailag ön szerint rendben van?
És amennyiben fölfedezni véltek 1968-ban egy hiányosságot, miszerint a v-hangzó hiányzik az imádságból, úgy azon hiányosságot is föl kellene fedezni, hogy kiveszett a nyelvünkből a szertart-nap (a három már egyfajta sor, sorozat, azaz szer!). A csütörtök már a hanyatlást képviseli (ugyan vajon mi értelme van annak, hogy a puska csütörtököt mondott?). A péntek az ősibb, avagy a piatok? Szaván fogom! Emlékeztetem, hogy a cukor szóból mennyire határozottan állította a magyarból való alaki kölcsönzését a szlovák nyelvnek! Pusztán a magánhangzó-harmónia miatt. Most akkor nekünk fordított kölcsönzésként a péntekre piatokot kellene mondanunk. Ha pedig mégsem ez van - márpedig nem -, akkor miért nem fogadható el az a nézet, hogy a szanszkrit a szittyával rokon nyelv lehetett, ahonnan a szlávok nyelve is ered. Nem kölcsönzött tehát senki senkitől, egyszerűen közös tőről fakad a nyelvünk. Az ilyen példákon keresztül kellene elismertesse azt a nézetét, hogy a mai nyelvcsaládos felosztás nem állja meg a helyét.
Joggal vetődik fel az a kérdés, hogy akkor miért nem a szanszkritéhoz közeli számokat használjuk. A három és a szer esetében még föllelhető némi hasonlóság, de csak a következőket tudván: a szanszkrit trayaṁ mellett élő népek három-ja anno egy hasonló, tharayam-mal is bírhatott, amiből mi magyarok a haram-ot (a későbbi három) fejlesztettük. A mai nyugatiak a görög mintájára a tria irányában indultak tovább. Ez viszont a hármas (sorozat) értelmében a szer (-> terta) formájában a magyarban is tovább él (angolban is, ld.: serial). Az ugye közismert, hogy a magyarban a HAR-HÁR az valami felsőbbet, hosszabbat, nagyobbat jelent. Ld.: har-aszt, har-ang, har-sog, har-sona, har-agszik (FELbőszül) és igen, a három is! Nézze csak meg mindenki a középső ujját, amit a három mutatására nyitunk az első kettő mellé! Van nekünk egy Háros-szigetünk: milyen magasságokba kúszik ott fel a lián? És ott van a jó öreg Hargita, ami szintén bizonyítja az eredeti Th-val való kezdetet Thargitaos Nagykirály alakjában. A t egyszerűen elkopott, mint a vimaggyomuk v-je.
A hét napjai megtartották az ősi számokat, azonban a szittyáink a kézen mutatható további számot: né-egy (azaz egy híján üt, izé öt) logikája mentén alakították. Csak mellékesen jegyezném meg, hogy milyen érdekes, hogy ha tele tenyérrel ÜT(öt)öd a víz felszínét, arra azt mondjuk, pancsolsz (ld. szanszkrit: pan̄ca), azaz ötölsz.
Igen, nagy élmény és tanulság volt hallgatni az előadást.
Konok kunok🤭😋