Külön sikert aratott a nyitány, ami tulajdonképpen miniatűr szimfóniaként is felfogható. A bevezető rész titokzatos romantikája, a vihar, a harmadik rész pásztoridillje és a befejezés harcias energiája külön-külön is csodálatos.
A legsikeresebb felvonás a második volt, amelynek erőteljes zenéje egy svájci pásztordallamra épült, és amely Wagner Rajna kincsének zárójelenetét vetíti elő, amelyben az istenek bevonulnak a Walhallába.
A következő néhány évben a darabot Európa többi vezető operaházában is előadták, de Bécset kivéve mindenhol változtattak helyszínén és szereplőin a cenzúra nyomása miatt.
Bellini azt állította, hogy minden korabeli zenemű eltörpül a Tell Vilmos mellett. Az opera még Rossini legádázabb ellenségeit (például Berliozt) is elismerő nyilatkozatokra késztette.
A nyitány az opera motívumait idézi fel, négy részből áll: békés bevezető dallam, majd egy vihar ábrázolása, az angolkürtre írt pásztordallam és befejezésképpen a csatába vágtató lovak dobogása, mely egyben a nyitány csúcspontja is.
A Tell Vilmos jelentőségét leginkább a kortárs zenészek lelkesedése mutatta. Fétis azt írta, hogy Rossini szinte a lehetetlent valósította meg azzal, hogy korábbi nagyszerű operái után is tudott még fejlődni.
Bécsben engedélyezték ugyan, hogy eredeti formájában adják elő, de a közönség minden előadás után éljenezte az uralkodó Habsburgokat, nehogy a hatóságok úgy gondolják, megrendült a császári család iránti lojalitásuk.
Időközben Rossini tárgyalásokba kezdett a francia művelődési miniszterrel, mert úgy érezte, hogy párizsi egzisztenciája túlságosan is a miniszter jóindulatától függ.
Megpróbálta rávenni a hatóságokat egy olyan, hosszú távú szerződésre, amelyben vállalta volna, hogy öt operát ír a következő tíz évben, és ezért évi 6000 frankot, valamint operánként további 15 000 frankot kért.
1828 tavaszán elvonult egy Párizs melletti vidéki házba, hogy ott dolgozzon következő operáján, amelynek librettóját Eugéne Scribe írta Schiller: Tell Vilmos című színműve alapján.
A miniszter ellenezte az ötletet, mire Rossini válaszképpen leállította a Tell Vilmos próbáit. Végül a királyi udvar támogatásával mégis aláírták a szerződést, és ezután a próbákat is folytatták.
A nyitány rendkívüli népszerűsége az évek során homályba is borította magát az operát. Ezzel a művével Rossini kiérdemelte a francia Becsületrend nagykeresztjét.
A Tell Vilmost 1829. augusztus 3-án mutatták be. Bár a muzsikusok és zenekritikusok vastapssal üdvözölték, a közönség elsősorban túlbonyolított librettója és szokatlan hossza miatt hidegen fogadta.
Külön sikert aratott a nyitány, ami tulajdonképpen miniatűr szimfóniaként is felfogható. A bevezető rész titokzatos romantikája, a vihar, a harmadik rész pásztoridillje és a befejezés harcias energiája külön-külön is csodálatos.
A legsikeresebb felvonás a második volt, amelynek erőteljes zenéje egy svájci pásztordallamra épült, és amely Wagner Rajna kincsének zárójelenetét vetíti elő, amelyben az istenek bevonulnak a Walhallába.
A következő néhány évben a darabot Európa többi vezető operaházában is előadták, de Bécset kivéve mindenhol változtattak helyszínén és szereplőin a cenzúra nyomása miatt.
Bellini azt állította, hogy minden korabeli zenemű eltörpül a Tell Vilmos mellett. Az opera még Rossini legádázabb ellenségeit (például Berliozt) is elismerő nyilatkozatokra késztette.
A nyitány az opera motívumait idézi fel, négy részből áll: békés bevezető dallam, majd egy vihar ábrázolása, az angolkürtre írt pásztordallam és befejezésképpen a csatába vágtató lovak dobogása, mely egyben a nyitány csúcspontja is.
A zenét öt vagy hat hónap alatt írta meg úgy, hogy 1828 őszén már párizsi lakásán dolgozott a darab hangszerelésén.
A Tell Vilmos jelentőségét leginkább a kortárs zenészek lelkesedése mutatta. Fétis azt írta, hogy Rossini szinte a lehetetlent valósította meg azzal, hogy korábbi nagyszerű operái után is tudott még fejlődni.
Mivel Párizsban fokozatosan lankadt a darab iránti érdeklődés fokozatosan rövidítgették, míg végül csak felvonásonként adták elő.
Ez Rossini utolsó operája. Hossza (több mint négy óra zene) valamint különleges követelményei (számos magas hang éneklése) miatt ritkán adják elő.
Bécsben engedélyezték ugyan, hogy eredeti formájában adják elő, de a közönség minden előadás után éljenezte az uralkodó Habsburgokat, nehogy a hatóságok úgy gondolják, megrendült a császári család iránti lojalitásuk.
Időközben Rossini tárgyalásokba kezdett a francia művelődési miniszterrel, mert úgy érezte, hogy párizsi egzisztenciája túlságosan is a miniszter jóindulatától függ.
Megpróbálta rávenni a hatóságokat egy olyan, hosszú távú szerződésre, amelyben vállalta volna, hogy öt operát ír a következő tíz évben, és ezért évi 6000 frankot, valamint operánként további 15 000 frankot kért.
1828 tavaszán elvonult egy Párizs melletti vidéki házba, hogy ott dolgozzon következő operáján, amelynek librettóját Eugéne Scribe írta Schiller: Tell Vilmos című színműve alapján.
A miniszter ellenezte az ötletet, mire Rossini válaszképpen leállította a Tell Vilmos próbáit. Végül a királyi udvar támogatásával mégis aláírták a szerződést, és ezután a próbákat is folytatták.
Magyarországon 1830-ban mutatta be a Fáji Hangművészeti Társaság, majd 1858-ban a Pesti Nemzeti Színház.
A nyitány rendkívüli népszerűsége az évek során homályba is borította magát az operát. Ezzel a művével Rossini kiérdemelte a francia Becsületrend nagykeresztjét.
A Tell Vilmost 1829. augusztus 3-án mutatták be. Bár a muzsikusok és zenekritikusok vastapssal üdvözölték, a közönség elsősorban túlbonyolított librettója és szokatlan hossza miatt hidegen fogadta.
Az opera nyitánya világhírű, gyakran felcsendül filmekben, rajzfilmekben.
Milánóban például William Wallace néven adták elő, és a svájci-osztrák konfliktus helyett az angol-skót viszonyról szólt.
Egész Párizs izgatottan várta az operát: első olyan művét, amelyet kizárólag a francia közönségnek szánt.