Fölmerül bennem, vajon nem volna-e szükséges korlátozni, de legalábbis problematizálni a felolvasott homíliák gyakorlatát. És amennyiben a homília mégis gondosan megküzdött és lejegyzett írás felolvasásaként hangzik el, nem volna-e szükséges lehetővé tenni - ez a minimum -, hogy a sokszorosított szöveget a mise után a hívek magukhoz vegyék, hogy a kezük ügyében tarthassák? Amíg bennük is megtörténik, erre gondolok. A homíliafelolvasás ellen sok érv sorolható fel, egy is súlyos: a homíliát mondó pap testének összezsugorodása-bezárkózása. A felolvasó az ambóra helyezett szöveg fölé görnyed, holott még a miseruha is - színházi értelemben mindenképpen - a test megnyíló „szárnyalását” szolgálja (egyebek mellett); a szemkontaktus csaknem teljes hiánya: kapkodó, sporadikus, a jelentést csak ritkán elősegítő fölpillantások - sem arc, sem szem, sem aktív tekintet; a beszéd ritmusát a leírt szöveg, és nem az ott-lét hajtja; a felolvasás szinte teljességgel kizárja a dadogást és a rossz mondatokat - azaz a Lélek szuverén beavatkozását! -, márpedig éppen ezek az ügyetlenségek hozzák színre a jelenlétet és a jelen időt; a felolvasott homília lezárt, kerek, kitisztított mondatai mentálissá teszik a hallgatók részvételét, az emocionális, „testi” dimenziót szinte teljességgel kiűzik a jelentésképződésből. Holott a tanító beszéd - is! - a testi „megértés” eseménye révén válik valódi tudássá; mi volna más a homília, mint a beszélő és Isten között korábban lezajlott, „üzenetért” vívott „tusa” megosztása? Kimozdult a csípőm, mint Jákobnak, de életben maradtam - itt vagyok, nézzetek rám; a homília nem az „én mondom nektek”, hanem a „nekünk van modva” beszédhelyzete, ebből következően a beszéd „most” pillanata válik a közös jelentés elsőrendű hordozójává; nem a „bölcsesség”, hanem a történés; „Beszédem és igehirdetésem nem a bölcsesség megejtő szavával szólt hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével”, írja Szent Pál Simon Tamás László OSB fordítása szerint; az előre megírt szöveget a templom terében csak egyféleképpen lehetne hasznosítani, mégpedig úgy, ha kívülről megtanulná és mintegy felmondaná-elszavalná a beszélő, tehát a megszólalás kockázatába ő maga is mindenestől belevetné magát; a homíliát helyettesítő felolvasás rejtett szentháromságtagadás, de legalábbis a Lélek alászálló kettős tüzes nyelveinek a kirekesztése a templom terén kívülre (spirituális tűzrendészeti megfontolások). (Nota bene: A protestáns teológia szempontjából a szószéki felolvasás súlyos contradictio in adjecto. A Mindenható szuverén közbeavatkozását a felolvasás nem bírja kizárni - ezzel az érvvel szokták feloldani a Lélek-kontroll nyilvánvaló szándékát. Nos, Isten valóban szuverén, ez abból is látszik, hogy erőszakkal nem tesz magáévá.) *
Nagyon szép a mise. Istennek legyen hála.
Nagyon szép mise volt! Istennek legyen hála ÁMEN❤🙏🙏🙏
Csodálatos mise volt! Istennek legyen hála!
Fölmerül bennem, vajon nem volna-e szükséges korlátozni, de legalábbis problematizálni a felolvasott homíliák gyakorlatát. És amennyiben a homília mégis gondosan megküzdött és lejegyzett írás felolvasásaként hangzik el, nem volna-e szükséges lehetővé tenni - ez a minimum -, hogy a sokszorosított szöveget a mise után a hívek magukhoz vegyék, hogy a kezük ügyében tarthassák? Amíg bennük is megtörténik, erre gondolok.
A homíliafelolvasás ellen sok érv sorolható fel, egy is súlyos:
a homíliát mondó pap testének összezsugorodása-bezárkózása. A felolvasó az ambóra helyezett szöveg fölé görnyed, holott még a miseruha is - színházi értelemben mindenképpen - a test megnyíló „szárnyalását” szolgálja (egyebek mellett);
a szemkontaktus csaknem teljes hiánya: kapkodó, sporadikus, a jelentést csak ritkán elősegítő fölpillantások - sem arc, sem szem, sem aktív tekintet;
a beszéd ritmusát a leírt szöveg, és nem az ott-lét hajtja;
a felolvasás szinte teljességgel kizárja a dadogást és a rossz mondatokat - azaz a Lélek szuverén beavatkozását! -, márpedig éppen ezek az ügyetlenségek hozzák színre a jelenlétet és a jelen időt;
a felolvasott homília lezárt, kerek, kitisztított mondatai mentálissá teszik a hallgatók részvételét, az emocionális, „testi” dimenziót szinte teljességgel kiűzik a jelentésképződésből. Holott a tanító beszéd - is! - a testi „megértés” eseménye révén válik valódi tudássá;
mi volna más a homília, mint a beszélő és Isten között korábban lezajlott, „üzenetért” vívott „tusa” megosztása? Kimozdult a csípőm, mint Jákobnak, de életben maradtam - itt vagyok, nézzetek rám;
a homília nem az „én mondom nektek”, hanem a „nekünk van modva” beszédhelyzete, ebből következően a beszéd „most” pillanata válik a közös jelentés elsőrendű hordozójává; nem a „bölcsesség”, hanem a történés; „Beszédem és igehirdetésem nem a bölcsesség megejtő szavával szólt hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével”, írja Szent Pál Simon Tamás László OSB fordítása szerint;
az előre megírt szöveget a templom terében csak egyféleképpen lehetne hasznosítani, mégpedig úgy, ha kívülről megtanulná és mintegy felmondaná-elszavalná a beszélő, tehát a megszólalás kockázatába ő maga is mindenestől belevetné magát;
a homíliát helyettesítő felolvasás rejtett szentháromságtagadás, de legalábbis a Lélek alászálló kettős tüzes nyelveinek a kirekesztése a templom terén kívülre (spirituális tűzrendészeti megfontolások).
(Nota bene: A protestáns teológia szempontjából a szószéki felolvasás súlyos contradictio in adjecto. A Mindenható szuverén közbeavatkozását a felolvasás nem bírja kizárni - ezzel az érvvel szokták feloldani a Lélek-kontroll nyilvánvaló szándékát. Nos, Isten valóban szuverén, ez abból is látszik, hogy erőszakkal nem tesz magáévá.)
*