Búzaszentelés Palócföldön (Maconka, 1930)

Búzaszentelés Palócföldön (1930)
„Hogy a földnek bő gyümölcsét adjad”
Pesty Frigyesnek, a helynevek első magyar tudósának 1864-ben azt jelenti Tóth Pál maconkai jegyző, Kecskés András bíróval, Kecskés István törvénybíróval és Kispál János esküdttel egyetemben, hogy „Maconka világ közepének is mondatik lenni” ... Talán azért, - fűzi tovább a jelentés - mert Maconka „hegyekkel van körítve”. Mikor aztán estére a világ legfakóbb szekerével a világ leggondozatlanabb kocsiútján a világ közepébe bezötyögünk, Tóth István kántortanító úr vendéglátó asztalánál, a csevicés bor poharazgatása közben azt is megtudjuk, hogy ez a gödörben ülő kis palóc falu miért „mondatik” a világ közepének. Öreg emberek mesélik, akik még gyerekkorukban a nagyapáiktól hallották, hogy egyszer régen, nagyon régen egy ösztövér, indsellérforma úriember állt meg a falu közepén. A messziről jött úr kihirdette, hogy Maconkán a világ közepét keresi és ehhez kéri minden hazafi erkölcsi és anyagi támogatást. Az indesellér egy háromlábú gépet is hozott magával s azt sorrend szerint a falu minden udvarában fölállította. Mért, méricskélt, evett, ivott az indsellér; élt, mint Marci Hevesen, vagy három hónapig. Természetesen hitelben. Mikor aztán annyira kigömbölyödött, hogy kezdett szűk lenni rajta a ruha, egy zimankós éjszakán gépével együtt elpárolgott, mint a kámfor. Máig sem tudni: ki volt, honnan, miféle szél fújta, hová sodorta, mit keresett igazában, csak az bizonyos, hogy azóta Maconkán rajtaragadt a világ közepe.
De azért senki sem haragszik a jó palócok közül, mikor másnap reggel a templom mellett mi is felállítunk három darab háromlábú gépet. Mert Maconkán is tudja már mindenki, hogy a háromlábú gépek fényképezőmasinák és hogy ezek a pesti urak nem a világ közepét keresik, hanem a Nemzeti Múzeum számára fényképeznek. És pedig azért Maconkán, mert ilyen egészséges, szép magyar népet ilyen színpompás, eredeti viseletben a csonka hazában már kevés helyen látni. Ma meg különösen megsokasodik a fényképezési alkalom, mert búzaszentelésre készülődik a falu apraja, nagyja. A készülődés egyelőre abban nyilvánul, hogy az asszonynépség felsöpri azt az útvonalat, amerre majd a körmenet elhalad. A férfiak pedig az ámbiton a csizmákat subickolják. (Nem lesz talán baj abból, ha elárulom, hogy minden ínség dacára van ám Maconkán csizma bőven! Még a lányoknak is jut belőle legalább egypár, ha a mai szent alkalomra spangnis cipőt vettek is föl.)
Mire aztán kilenc óra lesz az udvarokból innen is onnan is kilibben egy-egy takaros, ingvállas, tarkakendős lányka, aranyos csipkefőkötős menyecske, piros- vagy feketefejkendős asszonyság. (A ruhaviseletről itt még szépen le lehet olvasni a fehérnép életkorát!). Sietnek a templomba, nehogy kiharangozzák őket. Tíz órára megérkezik a bátonyi plébános Lang János főtisztelendő úr is és a parányi, középkori építésű templomban megkezdődik a csendes mise.
Félóráig tart a mise, azután a nép kor és nem szerint csoportokba verődik és a templomot megkerülve, körmenetté alakul. Legelől halad az egyházi búcsús feszülettel; tőle jobbra és balra egy-egy levente templomi zászlót emel a magasba. Utánuk jönnek párosával az iskolások, majd a legények és házasemberek. Azután az eladósorban lévő lányok, kezükben frissen fonott zöld búzaszálkoszorúval. Majd a menyecskék tarka és végül az asszonyok fekete csoportja, két templomi zászló alatt. A menyecskék előtt halad a plébános fehér karingben, lila palásttal, a kántortanító, négy minisztránsfiú a misekönyvvel, a kézi feszülettel, a tömjénfüstölővel és a szenteltvízhintővel, meg a bíró Keresztelő Szent János kis szobrával. A menet a mindenszentek litániáját mondja és gyors ütemben félóra alatt halad föl a temetőhegyre, ahol megáll, fölsorakozik Orosz András Kele búzavetésén.
Felejthetetlenül szép, festői látvány! Igaz, a képhez maga a keret is gyönyörű. Délkeleten a Mátra hosszú, erdős háta. Északnyugaton a Karancs kettős púpja. Még tovább, de már túl a határon a Szittnya kékellik a csodálatosan tiszta levegőben. Köröskörül a völgyekben és dombokon keskeny sárga zöld gabona- és takarmánytáblák sorakoznak; a réteken meg kaszálók selymes füvét simogatja, lengeti a langyos tavaszi szellő. És közvetlen előttünk, a smaragdos búzatáblán hatvankét magyar családnak színes ünneplőbe öltözött harminckét tagja emeli ég felé áhítatos szívét:. „Hogy a földnek bő gyümölcsét adjad és megtartsad, kérünk Uram, hallgass meg minket!”. Folyik az egyházi szertartás miközben a lányok a magukkal hozott búzaszálkoszorúkkal a templomzászlókat, a búcsúfeszületet és Keresztelő Szent János szobrát megkoszorúzzák. A szertartás végén a megszentelt búzavetésből mindenki tép egy-két szálat. A férfiak kalapjuk mellé tűzik, a nők imakönyvükbe préselik. Vannak. akik egész marékkal visznek haza. Ezek a babonásak, akik a szentelt búzaszálat otthon belevágják a kislibák eledelébe, vagy elteszik a sublód fiókjába és ha a gyereknek meredekje (= nyilalása) támad, belefőzik abba a herbalébe, amivel a fájós részeket mosogatják.