Hogyan legyünk barátok? - újra itt a Nyitott Ablak Jókai Ágival és Ficza Istvánnal

Miért nem volt egy évig Nyitott Ablak? Ki mivel töltötte az idejét? Van-e barátság férfi és nő között?
Rengeteg nevetéssel és persze komolysággal tér vissza Jókai Ági és Ficza István hosszú idő után először a KultúRecept Nyitott Ablak című sorozatával. A fenti kérdéseken kívül mesélnek a barátság erejéről, törékenységéről, arról, hogy mit jelentenek a hétköznapokban a barátaink, hogy a rokonlelkűség elegendő-e a hosszú kapcsolatok fenntartásához.
Isti elmeséli, miért tartja pótmamájának Pogány Juditot, hogy emlékszik vissza az akkor még gimnazista (azóta is egyik legkedvesebb barátnőjére) Borbély Alexandrára, Ági pedig egy trambulinhoz hasonlítja a hozzá legközelebb állókat.

[@KatiHavasi]

Cukimuki és Tündibündi a Nyalókaboltban. Tipikusan olyan, mint a televízióban. Hol egymást nyalogatják, hogy "hú, de nagyon szuperek és lazák vagyunk" vagy saját magukat fényezik és tolják az arcukat előre. Médiavégtermék(ek).

[@gabodarvas3203]

Molnár Gusztávnak hívják az emlegetett (vagy nem emlegetett 🙂) színészt, s úgy tudom, ő is felvidéki. Na most, úgy adódott, hogy én egyáltalán nem ismertem őt; és tulajdonképpen most sem ismerem. Mikor megnéztem Az örökséget, már Ficza Isti játszott benne. Utána kerestem rá, vajon ki lehet a másik, akivel felváltva játszanak. Molnár Gt pont akkoriban szedték darabokra minden létező fórumon (és most teljesen mindegy, mit csinált vagy mit nem, itt most nem ez a lényeg, nem is erről fogok írni) - mondjuk, mindegy is, kiről van szó, amikor fröcsögő kommenthalmokat látok, mélyen megértem, Isti, a közösségi oldalaktól való irtózásod; olyankor kedvem lenne örökre becsukni az egész internetet. Ugyanakkor éppen Te voltál az, aki normálisan, csakis MG színészi képességeit érintve nyilatkoztál róla nemrég egy Jurányis interjúban - és akkor az meg olyan emberi hang volt, amiért meg érdemes kinyitni az internetet. Nyilván jó lenne, ha minden komment és nyilatkozat csak akkor születne meg, ha az fölemeli a másik embert. Vagy legalábbis nem bántja. Csakis szeretetből írni… Kevés ilyet látni, az igaz, és hát nem is biztatnék rá senkit, hogy mindenképp regisztráljon a Facebookra. 😅 Nem hiszem már, hogy az interneten kommunikálás annyira közelebb hozza egymáshoz az embereket. Hozhatná persze, ha minden eszmecsere olyan békés, nyugodt sziget lenne a net háborgó tengerén, mint például a Ti beszélgetéseitek is. Jó újra látni Titeket.🙂
És erről rögtön eszembe jutott, mennyire nehéz személyes találkozókat összehozni a barátokkal. Az egyik legfontosabb dolog az életemben, és éppen ez hozza az egyik legnagyobb kihívást: az egyeztetést. Az "örök optimista egyeztető" az egyik titkos mellékállásom, azt hiszem. 🙂 (Ha nem kellene itthon maradnom a héten, most is egyeztetnék velük, szerintem. Vagy színházba mennék, vagy sétálnék stb. Ritka dolog és kedv, hogy helyette kommentet írok az éterbe…)
Úgy 10-15 évvel ezelőtt nem is igen tudtam volna hozzászólni a kisebbségi magyar + barátság témakörhöz, lévén hogy évtizedeken keresztül a kies Pest megyében éldegéltem, és nem volt semmilyen, Tiétekhez hasonló tapasztalatom - és természetesen ebben az életben már nem is lesz. De mégis történt velem valami, ami arra kényszerített, hogy jelentősen más perspektívából tekintsek magyarságra, barátságra... Tajvanon jártam egyetemre, és úgy adódott, hogy négy évig éltem ott, megszakítás nélkül. Akkoriban nemcsak az egyetlen magyar voltam a suliban, hanem az egyetlen európai is, így aztán jelentősen ki kellett szélesítenem a kultúrkörömet. 😅 Ott az adta ad hoc közösségünk alapját, hogy mi voltunk A KÜLFÖLDIEK; mindannyiunknak, akik "kívülről" jöttünk, ott virított homlokunkon ez a láthatatlan címke. Így péntek délutánonként felkerekedtünk, mi, a Külföldiek - amerikai, kanadai, indiai, ausztrál ifjak, és persze az egy db magyar -, lementünk iskolabusszal a közeli kisvárosba, együtt kávéztunk/vacsiztunk, és jól kibeszéltük a helyi kultúra okozta sokkot, frusztrációkat, bakikat.. Időnként dőltünk a röhögéstől, és persze hamar össze is barátkoztunk.
Ami a tajvaniakat illeti, egy kultúrantropológus vagy szociológus nyilván remekül tudna esszézni róla, hogyan is nehéz vagy könnyű barátra lelni közöttük, s én is oldalakon keresztül tudnám mesélni a sztorikat… Egyrészt alapból nagyon kedveltem őket, másrészt mindig is úgy gondoltam, azt kell keresni, mi a közös a különféle kultúrákból érkező emberekben, s nem azt, ami szétválasztja őket. Ez persze szép gondolat és talán nem is teljesen naiv. Sokszor erőt is adott nehéz helyzetekben. De semmiképp sem bármikor bevethető, tuti recept - ilyen tán nincs is, semmilyen kultúrában. Sajnos, nem olyan egyszerű ez, mint egy hollywoodi filmben. Úgy éreztem, sokszor csak nagyon szélsőséges helyzetben tűntek el a kulturális különbségek (mondjuk, mikor együtt éltünk át egy földrengést, vagy éppen halálesetkor), akkor nyíltak meg jobban a szívek, s jobban fény derülhetett a közös dolgokra. De mindennek örültem; sokszor talán kevesebbel is megelégedtem, mint itthon tettem volna. Ha az ember nagyon távol van otthonról, még fontosabb lesz a baráti család.
Közben persze megmaradtak a régi, magyar barátságaim, még ha beszélgerni ritkán is volt alkalmunk (az időeltolódás és a sűrű tanterv miatt), csomag meg csak pár jött, mert eszméletlen drága Tajvanra pakkot küldeni. Viszont sűrűbben jöttek kézzel írt levelek, gondosan párnázott borítékba bélelve, Tibi csoki melléklettel. Barátságos magyar mondatok és összetört csoki morzsaléka fölött üldögélni - ezeket az alkalmakat életem legmeghatóbb élményei közt tartom számon.
Amikor hazajöttem, a régi jó barátok megvoltak, de a nagy távolság és hosszú idő lekoptatott mindenkit, aki nem igaz barát volt - utólag kiderült jópár emberről. A nagy távolság és hosszú idő engem is megváltoztatott és megtanított jobban megválogatni, ki az, akit barátnak nevezek, akinek megengedem, hogy velem tartson az úton, akiért bármit megteszek.
Nem tudom, hogy ez érdekes volt-e, de köszönöm, ha bárki elolvasta. Éppen sok időm volt töprengeni a témán, és a beszélgetésetek is inspirált, szóval jólesett hozzátenni a saját gondolataimat.

Nagyon köszönjük a hozzászólát! Örülünk, hogy ennyi mindent elindított benned! 😊
U.i. A megfejtésért is hála!