Sóvári Mónikának hívják azt a hölgyet, aki nagyon nagyon sok videót feltöltött a témában. Megtalálod Őt a Sóvári Mónika - Plüssfotel Facebook oldalon, vagy csak guglizz rá. Nekem is rengeteget segített, bár a legjobb mindig egy szakember, viszont a videók segítettek meglépni a legfontosabb lépést: hogy segítséget merjek kérni.
15 éves vagyok, 11 évesen voltam először bipoláris személyiségzavarral diagnosztizálva. Abba, hogy mi váltotta ki, nem szeretnék bele menni, mert személyes, de tapasztalatot tudok mondani. Semmilyen értelmet nem látsz az életben. Bármilyen inger ér, előbb vagy utóbb csak negatív érzés fog benned maradni, és az, hogy hibáztál. Folytonos bűntudatod van, és gyűlölöd saját magad. Ez nem az a gyűlölet, hogy "uh ronda vagyok" hanem az, hogy az ágyból sem bírsz kikelni, vagy a vécére elmenni, mert nem látod értelmét, hogy neked bármivel is jobb legyen. Egy szóval, borzasztó. Egy hosszú szenvedés, amiből szinte soha nem látsz kiutat.
Ismerős az érzés én pár hónapja kerültem be kórházba és ott derült ki hogy bipoláris vagyok, korábban évekig depressziós volt viszont a gyógyszerek nem segítettek ugye, majd egyszer csak jobban lettem ez ugy megint ment pár évig majd tavaly november körül kezdtem nagyon nagyon jól lenni aminek nem takintettem problémát mert ugye ki tekinti problémának azt hogy jól érzed magad, viszont ebben az időben elkezdtem rombolni az emberi kapcsolataikat úgy hogy én ennek nem voltam tudatában mert nekem normálisnak tűnt az amit csináltam holott nagyon nem volt az mint kiderült
15 éves voltam mikor először diagnosztizáltak súlyos depresszióval, de a baj kezdete még egészen régre nyúlik vissza. Nagyjából 4-5 éves lehettem mikor az első öngyűlölő illetve öngyilkos gondolataim megjelentek. Az eleinte azt hittem ez normális. Mikor később rájöttem, hogy közel se szégyeltem szólni bárkinek is. Mivel amióta emlékszem magamra ilyen voltam, soha nem tapasztaltam boldogságot. 2 éve szedek gyógyszert, egy pár hónapja váltottam, nem mondom, hogy nem segített de azt se, hogy igen. Nem tudom milyen boldognak lenni. Egyszerűen ötletem sincs. És már abban sem vagyok biztos, hogy valaha meg tudnám ezt tapasztalni. Depressziósnak lenni szörnyű. Nem élek. Nincs semmi amit szeretek. Csak létezek és lélegzek egy indok nélkül. Csak fúj a szél, míg mindenki más repül a segítségével. Nincsenek céljaim, vágyaim, semmi. Csak egy tátongó lyuk. Akármennyi gyógyszert vagy elszívott cigicsikket dobok bele, soha nem lesz tele. Néha úgy érzem magam, mint egy páncél. Egy üres páncél, ami azért mozog még mindig, mert mások ezt várják el tőle. Egy rozsdás páncél élet nélkül. A depresszió nem szomorúság. Legalábbis az én esetemben nem. Csak üresség. Kérlek kérjetek segítséget minél előbb! Soha nem késő szólni. Megérdemlitek a boldogságot. Hajrá!
Nem vagyok benne biztos, hogy ér valamit a kommentem, de kívánom neked a legjobbakat és tudd, hogy te is megérdemled a boldogságot! ❤ Lehet, hogy igazságtalanul nehezebb elérned, mint másnak, de sose add fel ezt a célt!
Nem akarok okoskodni de a profil keped alapjan arra kovetkeztetek hogy a kpopot szereted (nem vagyok otthon az azsiai kulturaban bocs ha hulyeseget mondok) es talan ha magadnak nem is ismered be de biztos hogy valami kis oromot erzel amikor ilyen zenet hallgatsz en is voltam kilatastalan helyzetben es hidd el ez a lenyeg a kis oromok az ilyeneket kell megtalalni amikor talalsz egy uj zenet filmet sorozatot barmit ha nem is tudod felhitlenul elvezni talan csak kis fellendulest ad igy kell tuleleni ha viszont oylan komoly mentalis betegseggel kuszkodsz akkor ott sajnos mentalis korlatoltsagok vannak amibol szinte lehetetlen kitorni de sose szqbad feladni kulonben akar lehetsz a vilag egyik legnagyobb rockbandajanak unnepelt sztarja kurva sok penzzel feleseggel es gyerekkel akkor is a rehabrol szabadulva elso dolgod fejbe loni magad a seattlei villadban ilyen ez a betegseg nehez de nem szabad feladni
@@thedouble748 Kurt példája a legjobb erre a helyzetre. Hiába van meg mindened, ha mégis felemészt az önmagadban rejlő üresség. A felettem szólók után én is megerősítem, hogy nem utal gyengeségre, ha segítséget kérsz egy ismerősödtől vagy egy szakembertől. Én tudom, hogy rettenetesen nehéz, de ne féljetek bevallani azt, ami a szíveteket nyomja!
A depressziómban én azt láttam hogy a semmiért élek. Hogy a világ lenéz engem. A testvérem halálakor debis lettem. Vágdostam magam mert nem bírtam irányítani az érzéseim. A depimben mindig azt kívántam hogy bárcsak én haltam volna meg a testvérem helyett. A köreimben mindenki azt éreztette velem hogy semmi vagyok. Már majdnem ott tartottam hogy megölöm magam. De nagy nehezen kitörtem. Pszihiátriára járok és ott is megállapították hogy nem bírom kontrolban tartani az érzéseim. És azt is megállapították hogy az apám miatt is van és nem csak a testvérem elvesztése miatt. Senki ne csináljon ilyet. Mert nincs értelme. Akárki vagy én így szeretlek. Ne változz meg más miatt. Ha depressziós vagy akkor kérj segítséget. A depresszió nem játék, de sajnos sokan annak nézik.
@@martonszabo346 elért arra a szintre hogy mindenért magát hibáztatja és emiat "büntetni" akarta magát esetleg? ja és nem csak "nagyon szomorú" volt ha már pszichiáterhez kellet menie
Márton Szabó Úgy tudja elviselni a lelki fájdalmat hogy kárt tesz magában. Amikor megvágod magad és fáj a helye elfeledkezel a lelki szenvedésről. Másrészt meg igen büntetni is akarja magát.
@@martonszabo346 Tudom, hogy nem az én válaszomra vágysz, sosem vágdostam magam bármennyire meg akartam halni, viszont klinikai depressziós barátnőm elmondása szerint "Sokkal elviselhetőbb a fizikai fájdalom, mint a lelki. Ez legalább kicsit eltereli a figyelmem." Egyébként van párja és szereti is, de egyikük se érzi azt a melegséget belül, amit szerelmes emberek általában igen.
Érdekes, alig 1-2 olyan állítás nem igaz rám, ami a tünetek felsorolásában szerepel, mégis boldogulok. Mindenkinek voltak, és vannak szar helyzetek az életében, én is bővelkedem nem kevésben. Szerintem tök felesleges szakemberhez fordulni, rengeteg dolgot lehet találni az interneten amivel az ember kirángathatja magát ebből az állapotból. Bizony el kell fogadni, hogy időről-időre a pozitívat felváltja a negatív. Így működik a világunk. Máskülönben semleges, unalmas lenne. Szerintem felesleges segítséghez folyamodni, egyszerűen meg kell találnod önmagad, néha ki kell lépni a nagyvilágból, elvonulni, és egy kis önismeretre szert tenni, valamint kipihenni magad. Lehet, hogy azt az utat mutatják, hogy minél gyorsabban minél többet érj el, de néha nem árt lelassítani. Mindenkinek ajánlom a ,,tedex - merj kevesebbet" című előadás megtekintését youtube-on, és nem csak azt. Rengeteg jó dolog van ott is. :)
3-4 éve, 17 évesen történt, hogy beleszerettem a legjobb barátomban, és rá kellett jönnöm, hogy meleg vagyok. Életem első és legnagyobb szerelme persze nem viszonozta az érzéseim. Nagyon közeli barátok voltunk, és próbáltunk azok is maradni (ez egyébként a legroszabb, amit tehet ilyenkor az ember), de amire igazán vágytam, azt nem kaphattam meg. Szörnyű volt. Gyűlöltem mindenkit. Értelmetlennek találtam az életet. Mindennap sírtam, és azon gondolkoztam, hogy vajon hányadik emelet lenne elég magasan. A testvérem segített nekem, nélküle talán már nem is élnék. Nehezemre esett gondolkodni, és együttműködni vele, de végül hagytam, hogy elráncigáljon egy pszichiáterhez, aki aztán diagnosztizálta nálam a depressziót. Attól kedzve antidepresszáns szedtem, és havonta visszajártam állapotfelmérésre. Több, mint egy évig tartott, mire azt mondhattam, hogy elmúlt. Ma meg már, ha visszagondolok azokra az időlre, totál indokolatlannak hat az a rengeteg szomorúság, amit éreztem. Ha esetleg te is a fentihez hasonló dolgokat élsz most át, akkor üzenem, hogy nem vagy egyedül. A legfotosabb, hogy kérj segítséget! Nem szégyen! Nem gyávaság! Ez csak egy betegség, és gyógyítható! Köszönöm, hogy végig olvastad!
@@viktoriadudas1951 Szia! Fokozatosan kezdtem el szedni a gyógyszert, és a végén fokozatosan hagytam el. Nem éreztem semmilyen mellékhatását, elvonási tüneteim sem voltak. Nem estem vissza. Nem tudom, hogy pontosan mit csinál egy antidepresszáns, de nálam valamit helyre rakott, ami aztán úgy is maradt, az után is, hogy elhagytam.
Szia csinálhatnál egy videót a szociális fobiáról? Mert észre vettem hogy nagyon sok ember szenved ebben( ahogy én is) és nem tudnak róla, ahogy én sem tudtam. Én mindig szorongtam, de nagyon. Amikor megtudtam azt hogy nem normális majdnem minden szociális interakciónál szorongni, nagyon meglepődtem mert nekem ez volt a természetes. Én tüneteim: heves szívverés, nehéz levegő vétel, szorító érzés a melkasomon, remegés, izzadás. Aki nem élte át el sem tudja képzelni mennyire rossz. És tudom hogy a fejemben van, és harcolni is akartam ellene, még pedig úgy hogy benne maradok a szituációban és kibírom amíg szorongok, viszont ez nem segít. Ezért is kerestem fel pszichológus segítségét!
Egy ideje én is azon gondolkozom hogy lehet hogy nekem is szociális fóbiám van, de idáig még csak interneten néztem utána, és az alapján nem szeretném diagnosztizálni magam. Mindig is voltak problémáim a szociális dolgokban, olyan dolgokban is, ami másoknak nem tűnt szocializációnak. Azt gondoltam, hogy önbizalom hiány, és még mindig nem tudom pontosan hogy mi a különbség a kettő között, ezért is örülnék neki ha lenne videó róla. Idén kezdtem a gimim (tudom hogy fiatak vagyok és még beletartozhatok a "self diagnosed 14 year old kids"-be) és idén volt egy mélyontja a dolognak, de azóta sokkal jobb lett az új osztálytársaimnak köszönhetően, de még mindig nem teljesen jó. Nekem sose volt olyan rossz, de egyértelműen rosszabb vagyok szociális dolgokban mint mások körülöttem.
Én pl: azon is szorongok, hogy hogyan fogjak kezet valakivel, mert soha nem tudom hogy most akkor kezet fogunk, vagy nem, vagy most nyújtsam a kezem, vagy várjak arra hogy a illető kezdeményezzen. Szerintem nekem elegé súlyos a szorongásom, persze biztos van olyan akinek rosszabb, de én nem tudok enni mások előtt, mert attól félek hogy le eszem magam, vagy azt gondolom hogy mindenki rám néz ( és tudom hogy a valóság teljesen más és irreális az amit gondolok, de abban a pillanatban annyi inger ér engem hogy nem tudok gondolkodni). És a suliban azt szoktam hazudni hogy nem tanultam mert ha ki mentem volna a táblához akkor újra szorongás jött volna rám, és attól is féltem hogy valami égőt csinálok. Ha ki is mentem a táblához mindet elfelejtettem, mert annyira szorongtam. Egyszer el is mondtam a tanáromnak mert ő kérdezte hogy miért nem tanulok, mondom neki hogy én tanulok, viszont mindet elfelejtek míg oda érek a tábla elé. Ő ahelyett hogy segítene megoldani a helyzetem, inkább nevetett az egész osztályal együtt ( akkor még nem tudtam arról hogy ez szociális fóbia, erre magam jöttem rá! Azt is csak annak köszönhetően hogy érdekel engem a pszichológia).
@@greendream6517 Átérzem a helyzetedet. Én is nagyon szorongok az emberek előtt, talán nekem is szociális fóbiám van, nem tudom. Iskolában még attól is félek, hogy elmenjek az emberek előtt, mert attól tartok, hogy nagyon megnéznek, találnak rajtam valami hibát, kinevetnek vagy összesúgnak a hátam mögött. Illemhelyre is alig merek kimenni, óra alatt nem akarok felállni és a leghátsó padból végig menni a termen az ajtóig (igazából bármelyik padnál így lenne nálam), mert félek. Szünetekben pedig még jobban észrevennének az emberek. Ha fizetni kell, mindig kikészítem előre. Ha órán kérdeznek valamit és tudom a választ, inkább nem teszem fel a kezem, félek, hogy rosszat mondok. Vendégségben vagy bámilyen idegen helyen nem merek semmit kérni. Félek köszönni is az embereknek. És sajnos nem csak ezek fordulnak elő, valahogy minden helyzetben szorongok és aggódok. Talán ezért örülök, hogy most itthon vagyok, mert nem kell megint minden egyes napomat félelemmel tölteni. És a legnagyobb gond, hogy sokszor a családtagjaim, főleg a szüleim előtt is ilyen vagyok. Szeretnék mesélni nekik valamiről, de egyszerűen nem merek megszólalni, ezért inkább magamban tartom. És nem tudom, hogy miért nem merek, hogy mégis mitől félek.
Borzalmas érzés depressziósnak lenni, főleg bipoláris zavarral. Nem kivánom senkinek sem, még annak sem akit a legjobban utálok. Éveken át azt hitték, hogy szomorú vagyok, majd elmentem eg pszichológushoz(mert semelyik családtagomban sem bizok annyira, hogy meséljek erről), és ő tovább küldött a pszichiátriára, és ott derült ki, hogy középszintű depresszióm van. Éveken át azt hittem, hogy én egy semmi vagyok, nem örültem semminek sőt még az akkori páromnak sem. Depressziós voltam, mert egy kiskoromban (9-10 évesen) történő trauma ezt hoztam ki belőlem, de "csak" akkor amikor 12 voltam Ne haragudjatok, ha ez összeszedetlen volt, furcsa erről az interneten beszélni.
Én voltam depressziós...nem vagyok idős, 15 éves vagyok, de nem divat volt amit átéltem...én személy szerint nem szeretem azt, hogy valaki divatból dobálózik a depresszió szóval... Engem kiközösítettek, kigúnyoltak, megvertek, leköpködtek és lelkileg is gyötörtek, csak azért mert más a stílusom és a zenei ízlésem mint nekik...amúgy is nagyon instabil vagyok lelkileg és ez könnyen depresszióba hajszolt..egyszer eljutottam odáig, hogy kést szorítottam a torkomhoz, mondván miért szenvedjek, ha egy pillanat alatt vége lehetne? És ha akkor nem töri rám az ajtót a tesóm, el is vágtam volna a torkom.. Azóta nagyon nehezen, de sikerült kigyógyulnom belőle...de soha nem felejtem el
Engem is mindég lenéztek mert más az ízlésem. De komolyan, olyan hülyeség lenézni valakit mert más. Hát mit zavarja az őket? Mindenki olyan amilyen, ha meg nem képesek elfogadni akkor meg menjenek a Bermuda Háromszögbe aztán maradjanak ott. Ezért egy kóborkutya a legjobb barátom az utcában... (Én is 15 vagyok😁✌)
Én is így jártam amíg iskolás voltam. Egyszer én is majdnem eljutottam egy öngyilkossági kísérletig... Egy ismeretlen mentett meg. Tudom, hogy nehéz. Ha többet nem is, EGY embert biztos találni fogsz a jövőben, aki mindenen keresztül is melletted fog állni ❤️ sajnos az emberi szemétség örök, de munkahelyen jobbára csak leszarják az embert már. Addig pedig tarts ki. Sajnos ami más, attól hajlamosak félni, és amitől félnek, azt el akarják pusztítani...
Én voltam súlyos depressziós (nem öndiagnózis,hanem orvos által felállított) A fiziológiai szükségleteimet csak akkor tudtam ellátni, amikor már a muszáj határát fenyegette. 18-19 órákat aludtam egyhuzamban, csak vizet inni keltem fel, meg egyebek. Folyamatos disszociációk, képtelen voltam koncentrálni. Viszont nagyon érdekes álmaim voltak, az agyam abba menekült. Folyamatos tudatos álmodás, megteremtett egy világot az elmém, ahol szárnyalhat. (súlyos depressziós periódusokban) Találkoztam álmomban Istennel, meg egyebek. Mellette természetesen rémálmaim is voltak, de azok inkább az enyhébb időszakokban. Tudom minden eset más, így nem általánosítok, de amit én tapasztaltam: a depressziós ember képtelen hálát érezni, vagy bármi más pozitív érzést is képtelen megélni. Sajnos csak ürességet, és fájdalmat érez. Ha valaki élt már át olyan mértékű gyászt, akár csak egy pillanat erejéig, hogy azt érezte, csupán szemlélője önmagának, és az eseményeknek, akkor talán tudja mit is jelent a depresszió. Az a röpke pillanat természetesen hetekre, hónapokra, akár évekre értendő, úgy, hogy közben minden egyes kis szeglete az időnek olyan, mintha örökké tartana. Az igazán depressziós embert nem érdekli semmi, olvasni, és edzeni sem fog. Rosszabbik esetben nem is eszik már. Tehát nem fog tenni semmit, mert nem okoz örömöt neki. Ha a családja támogatja, szimpla bűntudatot érez, mert képtelen a hálára. Nekem szerencsére egzogén depresszióm volt, melyet kiváltó körülmények már rendeződtek, de el sem tudom képzelni, mi a gyógyír annak, aki a másik tábort gazdagítja, vagy pedig az okok visszafordíthatatlanok (esetleg haláleset) Mindig melankólikus alkat voltam temperamentumomból adódóan, hiperszenzitív vagyok, tudniillik. Ez még az élhető kategória, de amit akkor éltem át, maga a Pokol. Mindenkinek, aki ebben szenved, kívánom, hogy mielőbb gyógyuljon meg. Nincs egyértelmű gyógyír, mivel ez egyénre szabott, és valakin sajnos már csak a halál könnyít. Ez egy nagyon súlyos betegség. Elkezdtem írni egy könyvet ezzel kapcsolatosan. Csatolok egy részletet belőle. Azt hiszem, talán ezen keresztül tudom szubjektíven szemléltetni, milyen érzés is ez. Egy-kettő. Egy-kettő. Motyogtam enyhén nyílt ajkakkal, miközben állkapcsom úgy remegett, akár egy rettegő gyermeké, kit már olyannyira felmarcangolt a félelem, hogy már csak a fájdalom nyilallt belé olykor-olykor, kínzó, lüktető pulzálással, minden egyes szívdobbanáskor. Fáj az élet, gondoltam. Pontosabban nem is éppen, nem gondoltam semmire abban a pillanatban. Néha, mikor az üresség úgy döntött, teret ad neki, úgy potyogtak a könnyeim, mint a csapból a víz, melyet elnyelt, majd kiköpött az idő kereke, hogy döntő gyorsasággal tovaszállhasson. Zúdult, akár a vízesés, melynek tartalma végtelen mennyiség, s zúdul tovább, fellélegzést sosem ígérve, cáfolva annak minden változatát. Talán a pusztulás. Elvégre minden egyes helyszín, mely valaha emlékek szemtanúja volt, egyszer kopár sivataggá válik. A végén por, és hamu leszünk. Csak feküdtem, s üveges tekintettel néztem ahogy csepeg a víz. Éppen forró fürdőt vettem, napom fénypontja.-gondoltam haldokló iróniával. Este kilenc óra lehet. Gördült le a víz cseppnyi mivolta a csapról, minden egyes szegletének haladása egy fikarcnyi pillanat, de az egész univerzum történelmét bele lehetett volna sűríteni egyetlen másodpercbe. Egy: Megszülettem. Kettő: Felemésztett. Egy: Meghaltam Kettő: Élek. Az idő haladt tovább, csak éppen örlő lassúsággal. Egy-kettő, egy-kettő, lélegeztem. Megdobbant a szívem. Az az örjítő pulzálás, az élet pulzálása. Szinte éreztem, ahogyan a vérem szállítja szét az oxigént a még élő, ámbár régóta nem élettel teli fizikai megtestesülésembe. És mindjárt vége van. Az elmém tiltakozott az élet mindenfajta megnyilvánulása ellen, azt hiszem, szívem ezért dobbantott oda olyannyira fájdalmas erősséggel. Mint apa, amikor az asztalra csapott. Már csak egy, és...márcsak.....kettő esztendő. Pont kettő esztendeje történt. Mi is? Képtelen voltam emlékezni. Csak a vászonra vetített képeket éreztem fájdalmasan igaznak akkor. Pontosabban, azt a világot, melybe elmém menekült az őrület elől, s mely később ennek okozója lett.
Hogy érted a "fiziológiai" szüksegletet? Mert én is csak akkor vagyok hajlandó foglalkozni magammal, ha a muszáj határait súrolja. Értem ezalatt leginkább a személyes higiéniát. Régen folyton tiszta ruhákban jártam, mindig mostam, most meg eljárok a használt, koszos, macskaszőrrel teli ruháimban, arra sincs igényem h kimossak. Zavarja a szememet a szétdobált ruha látványa, mégsem annyira h kimossam és összehajtsam. Évek óta nincs a szekrényemben semmi, mert úgymond a "kupiból" öltözködöm. Amikor meg már nincs mit felvegyek, vakarom a fejem, és arra vágyom bárcsak lenne lelkierőm legalább kimosni őket és nem átlépni rajtuk. Inkább nem megyek ki az utcára, csak ne kelljen felvenni ruhát. Itthon meg elvagyok pizsamában egész nap.
Te vagy az első akivel egyeztek a tüneteim: napi 16-18 órát aludtam, az álmodásba menekültem, csak akkor nem éreztem magam rosszul ha álmodtam. Gyakoroltam a tudatos álmodást is és csak akkor keltem fel amikor nagyon muszály volt. Engem gyógyszerek segítettek ki majd rátaláltam extrémsportokra amik motivàlnak. De néha néha még visszatér enyhén az az állapot. És még mindig elég sokat alszom. Neked hány órára csökkent az alvàsigènyed? Hogy sikerül felkelned?
Sajnálom azt amin áttmentél! Megfogott a részlet a könyvedből. Nem kicsit. Ha esetleg kiadatod, el tudnád küldeni a nevét, hogy megvegyem és ki tudjam olvasni?
(Oké, lehet hogy ezt nem kéne leírnom mert mindenki őrültnek fog gondolni, de az irónia és a humor mellett érdekes dolgok születnek a fejemben, na XD) Kivéve ha már szinte ott tartasz, hogy megfojtod szerencsétlent, akkor kevésbé nagy segítség (Igen, igen, tudom, morbid vagyok, tudom)
"A depresszió nem más, mint a saját maga valóságában látni a világot" Én voltam depressziós...2 évig, nagyon rossz volt, mindig szomorú és lehangolt voltam, a mellkasomban mindig volt egy nagyon erős fájdalom először aztán ezt felváltotta az üresség, az még rosszabb volt, minden este sírtam és meg akartam halni....aztán jött egy fiú az életembe és azóta sikerült leküzdenem😊🥰
Én voltam depressziós,nem vagdostam magam,nem próbáltam megölni magam.Egész nap rossz kedvem volt és nem beszéltem a családommal meg úgy igazából senkivel.Sírtam amikor senki sem látta mert nem akartam hogy lássák, nem akartam segítséget és nekem nem is volt rá szükségem.Ennek már két éve , ha depressziós vagy akkor próbálj meg új célokat ki tűzni magadnak és próbálj értelmet alkotni ebben az értelmetlen világba!!💙💜
"Magyarország sokmindenben nagyon jól teljesít, és európában benne van a top 5-ben, de van olyan is amikor első helyezett, ilyen példálul a tüdőrákban meghaló emberek aránya vagy az elhízott emberek aránya de a depresszió tekintetében is nagyon jól teljesít Magyarország." XDDDDD
Depressziósként, teraphoz járván én azt állítom, ez mindenkinél egyedien csapódik le. Más és más a kiváltó ok, a magunkkal hozott sérelmek, mások a kezelési stratégiák. Ennek ellenére, hogy ahhoz is leleki erőt gyűjtök hogy felkeljek az ágyból és vegetáljak, van csoport facebookon, ahol admin és lelki segítő is vagyok. Többeknek sikerült már segítenem, bátorítani. Mert csak az tudja igazán milyen ez, aki benne van vagy volt. A folyamatok és egymás működésének a megértése kulcsfontosságú! Nekem van egy videóm a diagnózisommal kapcsolatban, a borderlineról a Pityu pszichológia csatornán. Ott is sok hasznos dologról beszélek. Bármikor kész vagyok erre mással is :)
Szia Eszti! Az nagyon jó csatorna én szeretem !!!! Mióta megnéztem a borderline-osokról szóló videódat (én is egy brutál nagy bordi vagyok) csak nem értem, honnan jött a "Pityu pszichológia" elnevezés.
Szia Attis! Nem szoktam kommentelni általában sehová, de ezt a témát is olyan jól feldolgoztad és ábrázoltad, hogy úgy éreztem, muszáj lesz. Nagyon szívesen megnéznék Tőled egy olyan videót is, ami az anorexia/étkezési zavarok témát vesézi ki jobban. Imádom a munkásságod, csak így tovább :)
Pont kíváncsi voltam egy ilyen videóra. Én jelenleg is depressziós vagyok borzasztó érzés. Nagyjából hangulatingadozásról szól: amikor vidám vagyok szinte világmegváltó gondolataim vannak úgy érzem hogy szárnyalok. Amikor szomorú akkor nagyon depresszív, úgy kelek fel hogy semminek semmi értelme lelkileg és fizikailag legyengültnek érzem magam, és arra gondolok jobb lenne meghalni. Borzasztó érzés ne tudjátok meg milyen.
Ja meg azt ki is felejtettem hogy állandó lelkiismeretfurdalásod van a legsemmibb dolgok miatt (akár egy rosszul megfogalmazott mondat, akár egy rossz mozdulat) is.
Ezek normalisak serdulo korba szoval nem vagy depresszios 14 eves fiu vagyok szoval tudom hogy megy ez nkm is ugyanezek a dolgok vannak amit leirtal csk nkm a ha ngulat ingadozasbol inkabb a szomorubol jut tobb de ennek igy kell mukodni
Én mániás depressziós vagyok, és valami szörnyű, amit átélek. Nálam gyakran nincs kiváltó oka, vagy csak valami apróság, amit úgy élek meg, mintha az életem végső csapása történne meg. Depressziós szakaszban súlyos önértékelési zavarban szenvedek, semmi nem tud felvidítani, kilátástalanság, alvászavar. és öngyilkossági gondolataim, sőt tetteim is vannak. Mániás epizódban túlköltökezés, szexuális túlfűtöttség jellemez. A cselekedeteim minden esetben zavaróak, bántóak, és egyszerűen nem tudok ellene semmit tenni. Csak nagyon pszichoterápiás kezeléssel gyógyítható, és gyakran írtak fel gyógyszert is, amik kB semmit sem segítettek. Nagyon nehéz ezzel együtt élni. 😔
Hát ez elég borzasztó. Sajnálom, hogy ez történik veled. Bárcsak jobb lenne. Bízzunk benne, hogy elmúlik időben. De addig is gondolj arra, hogy vannak akik gondolnak rád. Pl én is. Nem ismerlek, de számít nekem nagyon, hogy felgyógyuljanak a depresszóból az emberek. Számomra a legszörnyűbb ami létezik. 😔💙 Mondanám, hogy kitartás, de ez nem old meg semmit.
@@ildikot.5594 Azt azért hozzáteszem, hogy mind a mániás, mind a depressziós epizódban segítettek a gyógyszerek, de nagyjából úgy éreztem magam, mint egy élőhalott. Nem volt kedvem semmihez, semmilyen volt a hangulatom, nem éreztem semmit. Akkor már inkább fenti-lenti állapot, mint az...
Teljesen megértelek, vedd fel velem a kapcsolatot kérlek, keress meg facebookon, vagy messengeren, instán, és írj nekem, sok bennünk a közös amit kapásból magamra tudnék vonatkoztatni, szeretném ha nem éreznéd magad egyedül, mert szeretnélek felkarolni, és ELŐRE IS bocs, ha tudattalanul bántanálak, de nem tudom irányítani sem a hangulatomat sem az érzéseimet, sem a szavaimat amiket kimondok, sokszor ezért nem merek már megszólalni sem, ennek ellenére egy nagyon szép és értepmes lánynak /nőnek látlak akit nem szabadna veszni hagyni!!!! Gyere, hadd öleljelek meg, mert tudom h arra van szükségünk mindakettőnknek....
Én nem voltam és vagyok depressziós, pedig sokmindent átéltem már. Mindig törekedtem arra, hogy higyjek magamban, legyen hobbim, sok időt töltöttem kutyák és macskák társaságában, belemélyedtem videójátékokba és mindig sportoltam valamit. Szerintem nekem sikerült megelőznöm ezt a betegséget és így csak annyi volt, hogy sokszor voltam szomorú...
Nekem tavaly januártól júliusig volt egy nagyon nehéz időszakom. (Azt, hogy mi okozta, azt nem szeretném részletezni) Szinte semmire nem emlékszem abból az időszakból, csak hogy elmondhatatlanul szomorú voltam. Már a tanárok is észrevették, de mivel a tanulmányi átlagom ugyanolyan volt, mint előtte, nem könyvelték el valami komoly dolognak. Kb márciusban viszont már szóltak anyámnak, aki annyit reagált, hogy biztos csak az edzéseken van valami, majd elmúlik. Hát júliusban, amikor ez a bizonyos kiváltó ok már véget ért (mert véget kellett érnie) egyre jobban lettem. Utána sokáig nem voltam a régi, de mostanra teljesen jól vagyok. Nem voltam vele orvosnál, nem tudom, hogy depressziós voltam e vagy sem, de örülök hogy vége! AZOK AKIK HASONLÓAN ÉREZNEK: VAN KIÚT! KÉRLEK NE TEGYÉL SEMMIT AMIVEL ÁRTHATSZ MAGADNAK! ÉRTÉKES VAGY, ÉS BÁRMI IS BÁNTSON, ELMÚLIK! Még annyi, hogy véleményem szerint nem éri meg egyből orvoshoz szaladni. Ha felírnak neked valami gyógyszert, attól nem lesz jobb.
Igen, a pszichiátert én sem gondolom a legjobbnak kezdetként, de az sokat segíthet, ha valaki ellátogat egy tanácsadó szakpszichológushoz, aki tapasztaltan tanácsokkal látja el. És ha tényleg van valami komolyabb baj, ő akár el is küldheti egy másféle szakemberhez, hogy több szempontból próbálják az illetőt megérteni és több módon tudjanak segíteni neki. Ezt ezért kell hangsúlyozni, mert ha valakinek nincs lehetősége megbeszélnie a környezetével a problémáit, még nem kell mindenféleképpen hallgatnia. A segítség több irányból is érkezhet hozzánk, és ne utasítsuk el! Ha valaki csak zavarosnak érzi az életét, de nincs senki, akivel beszélgethetne róla, akkor is felkereshetünk egy szakembert, még mielőtt a zavarból problémák alakulnak ki. Neked pedig minden jót kívánok és remélem, hogy teljesen megoldódott a helyzeted!!!
@@pusztai27 nagyon szépen köszönöm! Sajnos a legtöbb ilyen eset sosem oldódik meg, az ember egyszerűen csak "megtanul" együttélni a hiánnyal, fájdalommal. De teljesen igaz amit írtál, mindig jó, ha lehet valakivel beszélni, és esetleg tanácsokat meghallgatni.
11:40 Jól van! tökéletesen megterveztem a víz ivás műveletet! Először is egy lassabb de megfontolt mozdulattal fogom kezdeményezni az érintkezést, a flakonnal. Majd ezután jön a rizikós rész, amikor rá kell markolnom. Figyelnem kell rá hogy ne túl gyengéden különben a második fázisnál kicsúszhat a kezemből. Nos most jön a java a dolognak. Meg kell emelnem a vizet a flakonnal együtt! Miközben fogom már a flakont azt hiszem bedobok pár biztató gondolatot. Ez igen fontos nehogy túlgondoljam a dolgot és félre nyeljek a későbbiekben a 3. fázisnál. Ha tökéletes a tartása van a kezemnek, a másikkal most le kell csavarnom a kupakot. Ez még rizikósabb mert ezúttal 1 kézzel kell fognom a flakont illetve a másik kezemnek finommotoros mozgást kell végrehajtania. Ezután a kupakot a kijelölt platformra kell lehelyeznem. Ha valaha is idáig eljutok: végül stabilitást adva a második kezemmel innom kell a vízből. Szóval lassan megdöntöm a flakont hogy a gravitációs erő a számhoz húzza a vizet majd pontosan kimért 4 korty vizet kell az emésztőrendszerbe juttatnom. SPOILER: Megfulladtam
Éveken át éreztem, hogy valami baj van velem, hogy nincs minden rendben. 12-13 éves korom körül kezdődtek az első öngyilkos gondolataim és azóta alig vannak olyan napok az életemben, hogy nem gondolok a halálomra. Reggel mindig, mikor gimibe mentem és az úttest mellett várakoztam. folyamatosan megjelent bennem a nagyon élénk kép arról, hogy kisétálok a forgalom elé. Könyörögtem a szüleimnek, hogy hadd mehessek el legalább az iskola pszichológushoz. Az iskola pszichológus pár találka után megállapította, hogy akkor, 14 évesen, nagyon erőteljes szorongással küzdök, ami igaz is volt, de a szüleim nem tettek semmit, hogy kezeljék, mert megilyedtek hogy az egyetlen gyermeküknek gyógyszereket, nyugtatókat kell szednie... Most 19 vagyok, a szüleim nagyon aggódnak értem, mert látják rajtam a depresszió tüneteit, de továbbra se hajlandóak teljes szívből támogatni, hogy végre professzionális segítséget kapjak. Ha meg megint szóba kerülnének a gyógyszerek, biztos megint viszakoznának. A szorongásom azóta se múlt el teljesen. Nem tudok normálisan ismerkedni emberekkel, mindig eltaszítom, vagy akaratlanul elriasztom őket. Párkapcsolatom még nem volt és nem is tudom elképzelni, hogy legyen. Eddig három srác próbált velem komolyan ismerkedni. Mindegyik kedves volt és érdeklődött irántam, de nem tudtam megnyílni, egy burokban éreztem magam. Ami a legjobban kiváltja belőlem a depresszió érzését, az a magány. A legjobban az fájt, amikor az egyik közeli hozzátartozóm azt vágta a fejemhez, hogy egyedül fogok meghalni. (Ez az egyik legrosszabb dolog szerintem, amit egy ember valaha mondhat másnak) Az önértékelésem a nullán van, elvesztettem a szenvedélyem az írás és rajzolás terén. Nem tudok rendesen aludni,, sokszor alig, vagy csak nagyon minimális adagokat eszem. Félek és bizalmatlan vagyok az emberekkel szemben. Szeretnék segítséget kapni, de rosszul esik az, hogy a szeretteim, akiken kívül nincs másom a világon, sokszor csak rontanak a helyzeten. Amikor tinédzser voltam, az anyám megpróbálta normalizálni bennem az öngyilkossági gondolataimat, valamint ha beszélni akartam róluk, akkor jött a bűntudatkeltés (anyám elkezdett azzal fenyegetőzni, hogy akkor ő is megöli magát) apám pedig azt mondta, ha mégegyszer beszélni merek arról, hogy megölném mafam, pofon vág (azután meg nem érti, hogy miért nem tudok megnyílni előtte...) Egyetlen igazi támaszom talán a legjobb barátnőm, aki mindig meg tud hallgatni és támogat, hogy szakmai segítséget kapjak.
Yey, már nagyon régen vártam erre a videóra. Egyszer amikor kérdezted, hogy milyen videó legyen, akkor javasoltam ezt a témát, de amúgy az miattam volt? Jó gondolom nem, de attól még örülök ennek a videónak :DDD
Sajnos egykorú vagyok ezekkel a 12 éves "divatdepressziósokkal", nekem is van egy ilyen osztálytársam. Ha tehetném azt kívánnám, hogy a 80-as években szülessek:(
Hála az égnek, hogy soha nem tapasztalhattam meg, milyen a depresszió. Rám talán csak az önértékelési problémák igazak kis részben, de 14 évesen ez teljesen normális lehet. Olykor olyan, mintha két egymást nem túlzottan kedvelő embert zártak volna össze bennem. A kölső énem bírálja a belsőt, az pedig a külsőt. Máskor meg teljesen más vagyok, mint általában. Viszont, mikor ezeket a videókat nézem, és a kommenteket olvasom, mindig megnyugszok. Rájövök, hogy tényleg van mit fejlesztenem magamon, de másoknak nagyobb szüksége van most törődésre, hisz nekik komolyabb problémáik vannak. Köszi Attis, rengeteget tanultam a videóidból!
Bakker! Én azt hittem a legbetegebb "depis" ember vagyok a világon!!! Ennek ellenére én a kommentek olvasása után: egészséges depresszióm van! Köszi a videót! Király vagy, mint mindig! :)
Király vagy Atis, minden héten várom az uj videódat, láttam már az összeset. Olyan jó, megnyugtató hangod van ha nem tudok aludni mindig bekapcsolom a videódat és nem kell 10 perc, hogy elaludjak, de persze másnap megnézem a videót rendesen, este meg megint alszok rajta. Nagyon jó és érdekes videókat csinálsz, eleinte csodálkoztam hogy, mindig elálmosodok a videókon pedig nem unalmas, de rájöttem hogy a hangod miatt van. Köszönöm a sok tudást és köszönöm, hogy megszüntetted az elalvási problémáimat.
Nálam sz volt, hogy általános iskolában nem tudtam beilleszkedni 8 év alatt sem az osztályomba és ezért elkezdtek nagyon szekálni, csúfolni kiközösíteni és néhány tanárom is visszaélt a hatalmával és igazán egyik osztálytársam( nevet nem mondtok) kezdett el a legjobban szekálni tegyük hozzá lány volt az illető. Ezek után a szüleim észrevették, hogy nem alszok olyan sokat ezért elküldtek egy szakemberhez aki nagyon sokat segített. És ezúton is szeretném megköszöni annak a pár barátomnak a családomnak és persze a szakembernek a segítséget. Most középiskolás vagyok és bár itt is vannak szekálások még nem történt semmilyen nagyobb incidens de ha történne rögtön szólnék valakinek. Szóval a tanácsom: Nekem soha nem voltak öngyilkos gondolataim fel sem merült bennem, de ha valakinek mégis felmerül szóljon a szüleinek vagy keressen fel egy szakembert mert ez komoly dolog és nem szabad magadba fojtani.
Nekem feszt öngyi gondolataim vannak mégsem teszek ellenük semmit, csak hagyom h maguk alá gyűrjenek... Én ezzel küzdök: "Megakarok halni-megakarok halni" Önkárosítás után/rosszullet esetén: "Nem akarok meghalni - Nem akarok meghalni" Jó, nem? :D Happy az élet!
Pont most tört rám a depresszióm és most nyomtam volna be az egyik depis zenémet, de előtte fel akartam nézni youtubera és egyből megakadt a szemem ezen a videón... Hát így legyen ötösöm a lottón. De komolyra fordítva. A depresszió borzalmas egy érzés, amiből úgy érzed nincs kiút, mert folyton az a mardosó érzés fogad hogy úgyis minden szar lesz és ez csak egy újabb kudarc lesz amitől még lejjebb süllyedsz abba a bizonyos gödörbe egészen addig, amíg már a fényt se látod a tetején
Én 13 éves korom óta vagyok depressziós, és ezek a tüneteim is mind-mind megjelentek, és a depresszió nálam családi tragédia miatt lettem, és ebből súlyos betegségeim is lettek... Nálam a újra és újra visszatért, és jelenleg szakemberrel dolgozom együtt, hogy élhető körülmények között élhessek. Ma már nincs súlyos tünetem, és gyógyszert nem szedtem, a különböző időtöltések, kreatív hobbi segített sokat még. A vőlegényem, ahogy én is mérgező családban nőttünk fel, és együtt sok mindent küzdöttünk le. :)
Voltam depressziós, 2 és fél évig, én nem tudtam örülni úgy igazán őszintén semminek, és egyre gyakrabban tört rám kiszámíthatatlan időpontokban a sírás. Nem tudtam magamról, hogy az vagyok, mikor a jelenlegi párom nem közölte velem, hogy márpedig szivem, te depresszióban szenvedsz. Ő segített kimászni belőle. Néha még mindig megbotlok, de sikerül felállni. És valami szimmetria mániám is lehet, mert hitetetlenül zavar, hogy a videóban a szöveg nem párhuzamos a képernyő szélével.
A legrosszabb a depresszióban az, hogy nem érzel semmit és nem érdekel semmi. Nincs se pozitív, se negatív érzés benned, csak a nagy üresség. Nincs értelme semminek, nincs semmihez motivációd. De még ahhoz sem, hogy kiszállj az ágyból és tedd a hétköznapi dolgaid. Például amikor reggel kinyitod a szemed és tudod, hogy napközben ezt, vagy azt kellene csinálnod (ilyen apróságokra gondolok, hogy rendet rakni, vagy főzni magadnak, hogy legyen mit enned) és helyette csak fekszel az ágyban és maximum azon jár az agyad, hogy mi lenne, ha ma nem ennék... meddig bírja ki az ember kaja nélkül...? Vagy olyanok járnak a fejedben, hogy "ha nem lenne a kutya, akinek enni kell adni, akkor én ma egész nap csak az ágyban feküdnék, lehúzott redőnnyel, a sötétben..." Nincs kedved még a TV-t bekapcsolni sem, vagy a telefonodon netezni... Ha valaki hív, csak nézed a telefonod kijelzőjét, látod, hogy hívnak - de nem veszed fel, hanem csak nézed, amíg a csörgés abbamarad. Elveszíted az időérzékedet is. Fekszel és egyszercsak rápillantasz az órára, észreveszed, hogy már délután 2 van és csodálkozol, hogy hogyan ment el ez a nap is, hogyan lehet már délután...? És ez nem csak 1 napig tart, hanem hetekig, hónapokig... Vannak jobb időszakok, egy hétvége, egy délelőtt, amikor van erőd felkelni és talán még csinálsz is valami értelmeset, de a napok nagy része az előzőekben felvázolt program szerint telik. Bénultság jellemzi az egészet és üresség. Csak mennek a percek, órák, napok a fejed fölött és ha vagy olyan szerencsés, hogy tudatában vagy annak, hogy mi történik veled, akkor próbálsz ellene tenni - erőt veszel magadon és mégis felkelsz, mégis megcsinálod a hétköznapi feladataidat... de csak mint egy robot. A kiutat akkor sem látod belőle. Reménytelenség jellemzi és csend, üresség. Én most ebben vagyok... és nem tudom, hogyan tovább.
Többször is voltam depressziós, a kiváltó ok mindig valami durva nyomasztó, saját erőfeszítéssel megváltoztathatatlan helyzet kialakulása volt, mint például a gyász. Mindig sikerrel felépültem. Ha bárkinek segíthetek ebben a témában, az kérem jelezze, felvehetjük a kapcsolatot és megpróbálok a tőlem telhető legjobb módokon segíteni. Üdv. :Annamari
Kivéve, ha felismeri, hogy baj van, és segítséget szeretne, de nem tudja, hogy mit kezdhetne a helyzetében. Ilyenkor megpróbálhat akár Facebook poszttal is figyelmet keresni, hátha érkezik valami segítség. Persze nem az ilyen "jajj, most annyira depis vagyok" posztokra gondolok, hanem amikor csak valami lehangoló zenét, videót, sztorit oszt meg valaki akár megjegyzés nélkül, akár burkolt megjegyzésekkel. Az ilyen poszt simán lehet segítségkérés, még ha nem is tudatosan, meg természetesen ez sima szomorúság alatt is előfordulhat, nem feltétlenül depresszió jele, de érdemes rá odafigyelni legalább a szeretteink körében. :)
A legtobb depressziosrol az ember nem mondana meg hogy az Sajnos ennek a betegsegnek az egyik legrosszabb tulajdonsaga hogy az ember fel beszelni a valodi eleterol ezert ha valaki kerdez rola valamit a legtobbszor inkabb elterelik a temat vagy hazudnak az eletukrol mivel felnek hogy ha mondanak magukrol valamit azert masok le fogjak nezni oket Ezert ha valaki kiirja facebookra hogy "depis" akkor 99.9% hogy nem az csak egy gyoker divatdepresszios
De nekem igen. Én kimerem írni, kikiáltom a világban h igenis bipoláris depresszióm van és borderline személyiségzavarom keveréke ami rosszabb mint az AIDS!!!!!
Örülök, hogy csináltál erről videót. Én már vagy 1 éve sejtettem, hogy depressziós vagyok . Szerintem ez inkább a családi hátterem miatt jött létre. De hiába próbálkozom megbeszélni valakivel, valahogy nem értenek meg engem azt hiszik, hogy csak azt akarom elérni, hogy sajnáljanak. Na mind 1 folytasd a videózást és ne fejezd be mert nagyon sok embert felvidítasz sok videóval(belértve engem is)( a sok szóismétlésért elnézést kérek)
Elvileg bipoláris vagyok, orvosi megállapítás. Nem nagyon elemzem magamat ilyen tekintetben, csak haladok a hangulatom sodrásával. Többnyire szomorkodás van, legalábbis azt veszem észre legkönnyebben. Amikor pedig jól vagyok, kb ideális a hangulatom, és ez az állapot így vagy úgy elhúzódik, gyakran veszem észre, hogy elkezd hiányozni a szomorúság. És aztán ott kötök ki előbb - utóbb, hogy valahogy arra fókuszálok, ami elszomorít. Ha kell, szomorú zenéket is hallgatok, csak hogy elérjem a kívánt mélységet.
Már legalább 10 hónapja depresszióm van. 14 éves vagyok, 2019 szeptemberében kezdődött, senki nem tud róla, még a szüleim sem, akiknek eddig sok mindent elmondtam. Elkezdtem eltávolodni a barátimtól, a "legjobb barátnőm" teljesen elhagyott. Az iskola iránti érdeklődésemet teljesen elveszítettem, csak a szüleim miatt ültem le néha tanulni. Mindent elveszítettem, ami boldoggá tett. Már azt sem tudom, mi tehetne engem boldoggá. És már annyira nem bírom ezt. Fel akarom adni, mert nekem ez már egyáltalán nem megy. Amiben most, még mindig benne vagyok, olyan, mint egy tornádó. Néha kicsit lelassul a szél körülöttem, ilyenkor látom a kiutat, de mégsem tudok átlépni a tornádón. Egyszerűen megijedek az emberektől. Félek tőlük és a legtöbbüket annyira nem szeretem. Soha nem értenek meg, mindig megbántanak és olyan különcnek és elveszettnek érzem magam, ha velük vagyok. Most megyek kilencedikbe, ezért új osztályt is kapok. Tudom, hogy lesz lehetőségem ismerkedni, de mégis annyira félek. Folyamatosan előjön szociális fóbiám és a szorongásom, ha emberekkel kell lennem. Sosem tudok lazán és stresszmentesen ellenni velük. Aggódom, hogy semmi nem fog változni kilencedik osztályban, mégis reménykedem. De félek, hogy nem is kéne reménykednem, mert úgy csalódás ér majd. A legjobb barátom lett a magány. Rajta kívül sokszor úgy érzem, hogy senki nem szeret. Fogalmam sincs, mit kéne tennem. De tényleg. Annyira nem mertem ezt az egészet ide leírni, mivel senkivel nem közöltem még ezt, de olyan jól esett leírni, amit legbelül érzek, még ha az érzelmeim nagy része üresség is.
Jelenleg 29 éves vagyok. Én 12 éves korom óta vagyok pánik beteg. Mindezt az iskolában felgyülemlett depresszió okozta, ugyanis 1. osztálytól kezdve állandóan piszkaltak, kínoztak az osztálytársaim...pedig a légynek sem artottam. 16 éves korom óta szedek antidepresszánsokat. DE... azóta még rosszabb állapotban vagyok. 2013 - ban meghalt a nagyapám, 2019 - ben meghalt a nagyanyám. Az én történetem ezzel a témával kapcsolatosan nagyon hosszú, csak így, röviden írtam le.
Ezt a videót most láttam és nagyon elgondolkodtató! Véleményem szerint ami a legjobban ki tudja hozni az emberből való depressziót (totális önbizalomhiányt akár) az a megfelelni akarás, az ha leminősítenek,(teszem azt egy magasrangú személy, oktató) illetve mikor bekell látni hogy a sikerek érdekében szükség van az alázatosságra, mely tényt nehéz elfogadni. Én egyetemi tanulmányok miatt érzem/éreztem magam elégge depressziósnak, mert számomra nem volt megszokott, hogy megbuktatnak, az hogy belemondják a szemedbe, hogy nem vagy érdemes pedagógusnak, ha nem tudsz eleget dekázni te nem vagy senki stb.... Ezen tényezők és a tudat, hogy ezt valaki gondolja rólad nagyon le tudja az embert építeni, emellett gátolja az álmait és ami még rosszabb ha olyannal szembesülsz amibe te nem lettél beleszokva, nevelve. Talán a legnagyobb probléma, mikor elveszted magad felett az önuralmat és aztmondod magadban, hogy "ezek szerint" biztos nem érek semmit ha az személy aztmondja. Nálam ez kifejezetten nagy sebet ejtett mikor az embert nem az alapján ítélik meg milyen ember, hanem olyan dolgok, cselekedetek révén amit soha nem csinált...és most meg kell csinálja.
Szia Attis. Nagyon tetszett ez a videó is. Azt szeretném kérdezni hogy láthatnánk-e videót a sztoicizmusrol (angolul: stoicism). A napokban fedeztem fel ezt az élet stílust és szerintem egy nagyon érdekes témáról van szó. További szép estét/napot 🙂
12:21 Attis, még a komoly témáknál is megvan a hülyeséged :D Depresszió örökké :D (Jegyezd meg míg a föld kerek, mindig lesznek rockerek De mivel a föld ovális, jó lesz nekünk a metál-is :P )
Köszönöm Attis! Most megerősítést nyert az, amit hosszú hónapok óta sejtek, csak nem igazán akartam megnevezni. Nekem ezek a hosszú hónapok több részre tagozódnak, attól függően, hogy hol laktam éppen. Kollégista voltam, hazajártam. Hogy milyen érzés a depresszió? Mintha egy hatalmas lyuk lennék. Mintha a lelkem és az elmém üresen kongó, végtelen fekete lyuk lenne. Minden egyes tettem során rám üvölt valami, hogy Ne! Nem csinálhatod! Az életemre is kihatással van. Végzős egyetemista vagyok, diploma előtt. Nem tudtam megírni a diplomámat. Egyszerűen csak üvölt bennem egy hang. Üvölt és sosem hallgat el. Néha távolodik, néha pedig szinte a fülembe ordít. Az elején csak levert voltam. "Biztos őszi fáradtság." Aztán pedig jöttek az impulzív személyiségemhez egyáltalán nem passzoló reakciók: semmi nem hergelt fel, nem vitáztam, nem védtem foggal-körömmel az igazamat. Majd jöttek azok az éjszakák, amikor már nem tudtam aludni. Nem éreztem magamat sem fáradtnak, sem ébernek. Nem voltam képes elaludni. Hosszú órákon át csak a plafont bámultam, a fülembe metal, rock üvöltött, és csak a plafont bámultam gondolatok nélkül. Egy örökké agyaló ember vagyok, mindig van egy félkész fikció a fejemben. De mostanában nincs. Csak a bántóan fehér üresség, és az üvöltő hang. A zene elnyomta a hangot. Egy ideig. Megváltozott a környezetemhez való hozzáállásom. Mindig is rendetlen voltam, sajátos rendszertelenséggel. De most? Mindent katonás rendbe tettem, mindent átsikáltam hetente többször és kényesen ügyeltem arra, hogy senki még csak meg se említsen semmi kritizálhatót velem vagy az élet teremmel kapcsolatban. Az evés annyiban változott, hogy állandó hányingerrel küzdöttem, nemegyszer nemcsak ingerrel. Bűntudatom van, ha eszek. Értéktelennek érzem magam és azt, amit csinálok. Egész nap csak a csukott ajtó mögött feküdnék, nem csinálva semmit és jó napnak érezném. Olyan, mintha egyszerre lennék rákos, vesztettem volna el valakit és lőttem volna le egy ártatlan gyereket. Fájdalom, gyengeség, reménytelenség, magány, félelem, bizonytalanság, bűntudat. Ezek húznak köréd egy üvegfalat, amin keresztül látsz, hallasz, de nem érzékelsz környező tényezőket. Én kiírom magamból. De leginkább csak agonizálok, levegőt veszek, és eszek, mert elém rakják. Bár elfelejtenének engem! Nem kell rám gondolatot pazarolni.... De bennem a halálvágy öncsonkításban ,,kimerül".
Nálam ez az egész szocális szorongással kezdődött, folyton azt éreztem, hogy azért néznek, mert kritizálni akarnak és ingerült és mérges lettem emberek között, ha túl sok idegen vett körül még ájulás közeli állapotba is kerültem. Aztán elkezdtek megjelenni a nem túl pozitív gondolataim a világgal és magammal kapcsolatban is. Folyton levertnek érzem magam, legszívesebben csak aludnék, nem lelem már örömöm azokban a dolgokban, amiket régen csináltam és a gimnáziumi tanulmányaimat is megnehezíti, mert nem tudok annyira figyelni, mint kéne. Elzárkóztam a családomtól és a barátaimtól, a párkapcsolatomba viszont minden maradék életkedvem és szeretetem próbálom befektetni (sikertelenül), mert úgy érzem, hogy ez az egyetlen ami segíthet. Nem tudok senkinek semmit javasolni, magam sem tudok mit kezdeni magammal, de mindenki aki hasonló dolgokkal küzd, üzenem, hogy kitartást és nem vagy egyedül!!
Én 13 évesen lettem mondhatni először depresziós. Tulajdonképpen az ilyen családi gondok miatt, a ts-em miatt és az embertől való undorom miatt. Ez az időszak volt életem legsötétebb időszaka. úgy elzárkósztam a világtól mint a KDK ( értsd:Koreai Demokratikus Köztársaság). Sokszor voltak öngyilkos hajlamaim és azokban a pillanatokban a saját céljaim/álmaim se érdekeltek, csak EGY, a családom. Megfordult a fejemben milyen fájdalmat adok nekik azzal ha végett vetek az életemnek. Így sokszor halogattam a dolgot. A suliban valló bántalmazások, megalázások (a lányos pofám és az egyedi stílusom miatt) és rasszizmus is rá tett még egy lapáttal. Vágni egyáltalán nem vágtam magamat mivel nem tudtam, hogy lehet ilyet. Nem ittam mivel nem volt annyi vér a pucámban. Ami boldogított egy picit az a rajzolás volt ami szinte saját világomba való menekülést jelentette. Meg még néha magam elé fektettem egy föci könyvet és elkezdtem tanulgatni a világ országait. Anyukám Késsőb észre is vette a változásokatt, mivel előtte egy életvidám gyerek voltam. Mondta, hogy elvissz pszihiátriára, de tagattam hogy depresziós lennék ezért nem is engedtem. Ekkorra már nagyon ellenséges lettem a családommal is. Késsőbb már belefáradtam leültem anyukámmal és nagynehezen megnyíltam. Rá egy évvel diabegyes lettem ami ennek következménye is lehetett mivel senki nem volt a családunkban cukorbeteg, és így az orvos is a depressziómra tudta fogni. Mostanra 17 vagyok, drogom a rajzolás az alkohol pedig a makettozás. Tanácsnak meg azt tudnám adni az én szemszögemből véve hogy próbáld megbeszélni a gondjaidat! Ne tartsd magadban mert azzal csak még rosszabb lesz a hejzet! Ne akarj meghalni mert lehet szép is az élet ha hagyod azt beengedni vagy azzá tenni. (hosszú lett és lehet kicsit részletes is vagy néhol hülyeség. Ha tényleg ezért bocsi.)
Én 11 éves vagyok és 8 éves korom óta depressziós vagyokcsodás családom van de rettentő rossz környezetem volt régóta az iskolában mert az osztályom mindig megalázott, kicsúfolt, 1 lány miatt nem voltak barátaim. 3 éve a papagájom elrepült a szemem láttára és napokig kerestem mindenhol de nem találtuk meg, hetekkel később az egyetlen barátnőm kiköltözött német országba. Régóta röplabdázom és imádom de a csapatom szinte az osztályomból áll . Tegnapelőtt volt egy edzés mert meg lett engedve a polgár mester által, mikor oda értem kedvesen köszöntem és csak az "ohh ne" választ kaptam röktön gyomorgörcsöm lett Ennyi. Köszönöm ha eddig elolvastad.
13:55 Tetszett a videó, ment a like, bár már láttam egyszer, de azért jó vissza nézni a régebbi videókat is. 10:55 Akármikor elrángatnak valahova, általában átmegyek robotba, és ignorálok minden behatást vagy ilyen dolgokat, és csak állok, és megyek, vagy csinálom amit mondanak. 11:09 Az egyik macskánk meghalt, a másik meg nincs olyan állapotba, hogy hozzá akarjak érni. 11:32 Nem tudom az igazságot kiiktatni 11:36 Ekkora megfelelési kényszer mellett, csak arra figyelek, hogy mások jobbak nálam és én nem vagyok jó. 11:40 Felkelni ebből a rémálomból. 11:46 Mindig ezen pörög az agyam és felidegesít. 11:53 Az életem egy folyamat, ami egy szörnyű tragédiához vezet. 12:01 A boltba nem tudok elmenni úgy, hogy ne izzadjak vagy reszkessek. I 12:40 Másfél év szerintem már gyanús lehet. 12:59 Főleg ha a szülei miatt ment tönkre, és a párja őt hibáztatja mindenért. 13:10 .. 13:42 Ezért próbálnak írni ilyen kommenteket, de ha észre vennék őket egyáltalán, akkor is elmenekülnének. 13:51 Nagyon is.
Azt hiszem voltam már, 2018 áprilisától kezdve majdnem 2 évig jártam iskola pszichológushoz, bántottam magamat,egyszerűen nem éreztem semmiz se csak nem akartam itt lenni mert nem láttam semmi értelmét, egyszerűen csak léteztem és nem éreztem,alig tudtam aludni,enni abszolút nem ettem. Borzalmas volt. Most már járok pszichológushoz, és anyaekkal is jó a kapcsolatom. Ne féljetek segítséget Kerni!!❤
Én is depis voltam. Mindig, már kiskorom óta arra vágytam, hogy boldog legyek. Sose kaptam szeretetet, és mindig megkaptam, hogy "Csak azért jöttél a világra, mert te lennél a harmadik, akit elvetetek, és már nem akartam". Ovodában és iskolában is egyedül voltam, mindenki lenézett, csúnyának tartott, egy rossz szóért (gondolataimért, érzéseimért) képesek voltak megverni. Alapból kevés kg is voltam és kicsi is, szóval fájt. Már 7 évesen volt egy öngyilkossági próbálkozásom, de akkor még féltem megtenni, és éltem tovább, remélve, hogy boldog leszek, avagy valaki azért fog szeretni, aki vagyok, és nem azért, ahány kg, ahány cm, amilyen a testem, az arcom, bármim. A próbálkozásom utántól vágtam magam.10-11 éves koromban kezdtem el alkoholt fogyasztani. 5 éve elhatároztam, hogy nem fogok ezen a sszzaarr világon élni, mert nem volt, nincs, és nem is lesz értelme. De pont nyáron, egy internetes játékban, találkoztam egy lánnyal, akivel beszélgettem. A szívem rendesen lüktetett érte (Bradycardiám van), és először nem is tudtam mi ez az érzés, s majd akkor tudtam meg, mikor minél többet beszélgettünk. Azóta minden évvel többet tett értem, segített rajtam, és.. boldoggá tesz. Megkaptam őt, őt, akire mindig is vágytam. Mai napig, amikor beszélgetünk, a robot életem, már nem is találom értelmetlennek. Tudom, ha nekem sikerült egy olyan személyt találnom, aki nekem a mindent jelenti, mindenki képes lesz, és egy szerető ember nagyon sokat tus segíteni a depresszión. (De nála jobb személy nincs!) Azóta nem vágom magam, felhagytam az ivászattal is, és kevésbé van rossz kedvem,rossz gondolatom és meghalni akarásom. Szóval senki se adja fel, mert ha egy olyan srác, mint én, képes volt megtalálni a boldogságot, mindenki képes lehet. (De az én boldogságom nem múlja felül senki, és főleg nem azt, amit a barátnőm tett értem ezidáig!)
Nem tudom , hogy miért írom le. De mindenek elött hozzá tenném nem sajnáltatni akarom magam . valószínűleg senki nem olvassa el , de hátha valakit megsegítek hogy ha szarul érzed magad , járj utána mit tudsz tenni sürgősen . Mert pl engem már ez se nagyon motivál . A 10en akárhány éves korom óta van egy pszichológusom aki "kísérget" ő állapította meg hogy tartós , mély depresszióban vagyok ajánlotta is a pszichiátriát illetve az elvonót (mert már ez is közre játszik...) . 27 éves vagyok és egy jó ideje tart , magam sem tudom mióta . A videóban az összes tünettel rendelkezem az öngyilkosságot leszámítva ! És még tudnék hozzá tenni pár száz dolgot . Olyannyira régóta tart hogy rá ment a kapcsolataimra , annyira hogy majdnem az összes ismerőssömmel megszakadt a kapcsolatom , egyáltalán nem tudok új és tartós vagy komoly kapcsolatot kialakítani . Aki belép az életemben az kb megy is ! Saját magamt sem tudom hova tenni. Annyira nem vagyok kapcsolatban magammal , hogy sokszor nem értem mi miért történik , az egészségemre is ráment , és nem tudok egyszerűen lemondani az önrombolásról , a motiváció kitartás célok ésatöbbi majdnem , hogy egyáltalán nem érzem magamon . Szinte ezt az egészet már teljesen természetesnek érzem...
Rossz családi környezet váltotta ki nálam(10-16 éves koromig kb). Nem volt étvágyam, ki sem mozdultam a sötét szobából, folyton aludtam. Eljutottam arra a pontra is már, hogy nem voltam képes sírni semmin. Leginkább ürességet éreztem, nem vágytam semmire és minden este úgy feküdtem le aludni, hogy bár ne kelnék fel másnap. Vagdostam is magam(erre egyáltalán nem vagyok büszke). Egy ponton rávettem magam, hogy elmenjek iskola pszichológushoz, aki elküldött pszichiáterhez ott egy teszt alapján megmondták hogy mély depresszióm van, gyógyszerekkel akartak kezelni de szerencsére édesapám ezt nem hagyta. Lassan 23 éves vagyok de elmondhatom magamról, hogy önerőből sikerült kijönnöm ebből. Elkezdtem barátokat gyűjteni, kijárogattam, az otthoni probléma is megszűnt, elkezdtem foglalkozni is magammal, a külsőmmel hogy tetszek MAGAMNAK. Nehéz az út ami kivezet ebből a betegségből, de nem lehetetlen.
Szerintem a világ legkisebb gondja ha épp nem nézel ki jól. Erre pont akad megoldás. Javaslom a fejpántot vagy a sapkát, kalapot. Zselével akár tök menő frizura is lehet. Ki lehet bírni így amíg visszanő. Elvégre 4 hónap alatt csodahosszúságot növekszik a haj, az ember pedig jobb esetbe 9 évtizedet él. Dúrva hogy ezidő alatt még hányszor lehetsz szép különféle módon.
Én is voltam depressziós nem kevés ideig. Nekem leépítő családom van akiknek semmi sem jó amit csinálok és halatmasak az elvárásaik minden szempontból felém. Mármost ebben a szituációban nincs meg az a lehetőség, hogy rájuk támaszkojak és a baráti társaságom sem valami segítő kész. Nagyon nagyon sok ideig ment ez és a gyülöletet, haragot használtam arra hogy bármit is elérjek. Iskolában és úgy általánosan is. Segítséget nem mertem kérni és vagdostam magam, hánytattam magam és még sok más önromboló dolgot csináltam. Egyszerűen nem tudtam úgy tükörbe nézni hogy ne kaptam volna hányingert attól amit látok és attól aki voltam. Bele kerültem egy mókus kerékbe. Bántottam magam mert gyűlöltem magam és gyülöltem magam mert bántottam magam. Nagyon behúzódtam. Minden ok nélkül sírtam és öngyilkossági kísérletem is volt. Ilyen állapotban nagyon de nagyon nem nézi azt az ember hogy mit eszik vagy hogy természetben maszkajon vagy akármi. Olyankor csak egyedül akar lenni, mindenkit ellök magától. Egy depressziós személy nem fogja semminek a pozitív oldalát nézni. Megteszi a kötelezőt amit el árnak tőle vagy kötelessége és azon túl csókolom szocializálodás és minden egyéb más. Ilyenkor van a depressziós személy és a saját ereje. Vagy kijon belőle vagy nem. Legtöbbször a gyülöletet használják erre. Ezzel viszont nagyon vigyázni kell mert szociopatává válhatunk. Kiégnek az érzelem faktoraink és itt bukott az egész. Nekem egy pszichológus segített egy darabig. Oda is egyik osztály társam tépaszott el amikor látta hogy nagyon de nagyon nem oké velem. Aztán oda sem jártam mert cikinek tartottam hogy órákról kéreztetnek el és ezt mindenki tudja hova is megyek. Nálam egy pszichológus kezdte el és egy párkapcsolat fejezte be ezt az utat. Azóta is ugyan abban a párkapcsolatban vagyok és teljesen jól érzem magam és szociopata sem lettem.
Én még sosem voltam depressziós, de amikor meghalt a kedvenc kutyám, akivel vidéken ismerkedtem meg, napokig pityeregtem. De túl tudtam tenni magam ezen, mert a szívemben mindig gondolok rá. Nagyon barátságos kutya volt... 🥺Szerencsére nem lettem depressziós.
Voltam: tökéletesen reménytelen és kilátástalannak éreztem mindent. Ugy ereztem hogy mindenhol es mindenkinek útjában vagyok, hogy a világ jobb hely lenne nélkülem. Olyan volt, mintha egy lathatatlan burok venne korul, es teljesen megbenit. Lathatatlanna tett. Keptelen voltam barmifele cselekvésre. Még egy elejtett papirzsepit sem vetem fel. Mert annyira mindegy volt minden. A legrosszabb napokban nem jottem ki a szobabol es inkabb nem ettem es nem ittam, hogy ne kelljen felkelni es wc-re menni. A legmelyebb pillanatban egy belso hang biztatott hogy vegezzek magammal. Meg is próbáltam. Borzalmas volt. Evekig tartott kozben m8nden embert elvesztettem akik azelott korbevettek. Persze kozben es azota lettek uj ismeretsegek. De nem olyanok mint korábban. Maradando karokat okozott a szemelyisegemben, hogy hosszu honapokig nem mentem orvoshoz. Keptelen voltam emberek közé menni.
16 éves vagyok. Már próbálkoztam öngyilkossággal többször is. Ez egy nagyon összettett érzés. Az éltednek úgy érzed nincs célja, én néha volt hogy színeket sem láttam. Az interneten lehet keresi segítséget de az nállám csak rontott. Mivel próbálkoztam ídőben oda ülni. De inkább csak stresszelt. A depresszió miatt vagdostam magam és folyamatosan fusztrált vagyok. Apró dolgokon például majdnem el estem, dolgozatban a vártnál 1 pontal kevesebb volt a teljesítményem. Nagyon mérges voltam de a dühöt és feszültséget nem tudtam le vezetni. Ezért sokszor az hogy fizikai fájdalmat okoztam egy időre meg nyugtatott. Nem sok időre csak 1-2 percre de nyugodt voltam. Soksor a vér látványa nyugtatott meg. Röviden ilyen. De ez egy nagyon szív szaggató érzés. Konkrétan azt érezem hogy belül szaggassák szétfelé a szívem.
Először elvesztettem a fiatal húgom aki rák betegségbe szenvedett, és haláláig én gondoztam aztán,rá 1 fél év múlva,balesetben meghalt a párom akit imádtam,így egyszerűen nem tudtam aludni,akkor még nem tudtam mi van velem mert azelőtt nagyon jól aludtam mindig.Az ismerősöm ajánlatára elmentem dokihoz,mivel napokig csak pár órákat bírtam aludni.Így először hallottam a depresszió szót.igy kaptam gyógyszert ami sokat segített,de azt had mondjam még el hogy a család is sokat segített mert mellettem voltak és segítettek a szeretetükkel törődéssel. Soha nem vagyunk egyedül!
tök fura hogy amikor felsoroltad a tüneteket akkor, annak a nagyrésze igaz volt rám de mégis tudok néha örülni🥲🤔🤐❤🔥🖤AMÚGY HA A DEPRESSZIÓ NAGYON ELDURVUL ABÓL LEHET AZ EMÓ🖤 Nagyon információ dús lett ez a videód is mint MINDEGGYIK❤
Szia Atis! Elég sok érdekes témában készítesz tartalmakat, és nekem az lenne a kérdésem hogy volt e olyan, amikor magadra ismertél egy adott videó készítése közben?
Atis. Ha szépen meg kérlek legközelebb a tesztet nem csak instagramm storiba rakod ki hanem mondjuk a leírásban is ki teszed? Csak mert ha kicsit később tudja valaki meg nézni a videót (ahogy most én is) akkor már nem tudja el érni a tesztet. Nem muszáj csak kérdezem, hogy lenne e ilyenre lehetőség. Köszönettel egy lelkes rajongód ☺❤
Voltam/ voltunk depressziós 6 hónapos terhesen a férjem balesetett szenvedett ahol lebénult deréktól lefelé. Pokolian nehéz volt.Mivel terhes voltam nem kaphattam gyógyszert. Terápiára kellett járni 3 hónapig. Amikor már képes voltam gondolkodni egy elbeszélgetésnél megkérdezték mi lesz a babával és a férjemmel ha feladom? Hagyom szét hullani a családot? Itt kezdtem felállni...Ma van egy 6 éves csoda kedves lányom. Ígyekszem férjemnek mindenben segíteni mindig mellette lenni. És imátkozni hogy isten adjon erőt a mindennapokhoz. Viszont hálás vagyok a sorsnak a lányomért és azért hogy a férjem túl élt egy balesetet ahol 2 meghaltak.Ma ápolásidíjon vagyok a férjemmel és ez mellett heti 2 szer motivációs tréninget tartok a kórházban ahol kezeltek. Isten segített.Ki lehet mászni a leggmélyebb gödörből is csak akarni kell!
18 éves vagyok és valamiféle hullámzó effektus ejtett csapdájába. Régen 4 éve egy folyamatos több irányú nagy hatású mérgezésnek hála, a mai napig hullámzik a két állapot. Pontos ciklikája nincs de pontosan cserélődik a két állapot.
mániás depresszióm van 2 éve lassan.. megtanultam vele élni :) de igy vagyok teljes .. Nekem nem kell orvos se antidepi kockacukor. Mert azt érzem szükségtelen, nekem elég ilyen depi hullámkor... csupán 5 perc 1 cigi és egy kávé amibe össze szedem magam :)
Engem senki nem diagnosztizált depressziósnak, de sejtettem, hogy az vagyok. 18 éves voltam (most 23 leszek lassan), amikor az akkori pasimmal szakítottunk. Kimondhatatlanul szerettem akkor, most sem tudom, hogy miért, de annyira különleges érzés volt. Majd szakított, mert már nem szeretett eléggé. Azelőtt is folyton elhanyagolt, nem foglalkozott velem, de reménykedtem, hogy majd miattam megváltozik... hát nem. Szakításunk után egyből fel is szedtem 8 kilót, talán 1-2 hónap alatt, ha jól emlékszem, pedig nem éreztem úgy, hogy többet eszek. Már amikor elkezdett elhanyagolni jöttek minden este a rémálmok, de ezután egyre rosszabbak lettek (azóta is szinte csak rémálmaim vannak). Úgy éreztem, mintha a világ csupa fekete és szürke lenne, jelentéktelennek éreztem magam és az életet, nem éreztem azt, hogy igazán boldog vagyok, még az érettségimnek sem örültem. Minden nap meg akartam halni és azon gondolkodtam, hogy hogyan lenne fájdalom mentes, de a tesóm miatt és a szüleim miatt (akik néha elég mérgezőek tudnak lenni), nem voltam rá képes. Egy haverom tartotta bennem a lelket, neki egyedül bármit elmondhattam. Pszichológushoz nem akartam menni, mert úgy gondoltam, hogy semmi hasznosat nem tudna mondani, amit amúgy sem tudnék. Végül megismertem a mostani párom, aki már vőlegényem és ő megmutatta, hogy valaki számára igenis értékes vagyok. (Ezt az utolsó mondatot meg is könnyeztem. Örülök, hogy ő van nekem és elfogad olyannak, amilyen vagyok)
Szia sajnos én magam is depressziós vagyok. És első sorban a negatív lány ügyeim vezettek ide mert voltak ilyen töréseim. Sokszor csaptak már be engem vagy sokan csak a rossz embereket szereték mármint lányok. És engem életem során az összes lány csak elküldött. És senki se fogalkozott azzal, hogy én hogyan érzem magam. 17 éves korom óta érzem hogy baj van és egy idő után már öngyilkos gondolataim is voltak sajnos. És mára 22 éves vagyok még mindig nem vagyok boldog és jelelnleg se iskolám se munkahelyem sincs a rendszergazda bizonyítványt is csak másodjára sikerült letennem. És ilyen álapotba kb semmihez nincs kedvem nem érdekel semmi rossznak látom a világot reménytelennek az életemet. És már azóta több piát is iszok sajnos. És más embereket nem érdekli az hogy mi van velem helyette csak tiltogatnak facebookról meg mindenhonnan. És valójában ez is elárulja azt hogy milyenek manapság az emberek. És jelenleg is depressziós vagyok csak az az igazság valahol én már feladtam ezt.
Sajnos én is depressziós vagyok, több mint 10 éve vagyok az és már hozzá szoktam a betegséghez. Régen még tudtam milyen boldognak lenni, ne is akarjon senki se ebbe a cipőbe járni. 8-10 éve mikor szedtem antidepresszáns (Prozac) Mikor elkezdett hatni, annyira megilyedtem hogy abba hagytam. Mert teljesen furcsa volt újra "normálisnak lenni" Úgy döntöttem felveszem a harcot, holnap megyek orvoshoz. Reméljük meggyógyulok, eleget éltem ezzel a problémával együtt. Fiatalabb Társaimnak irom, gyerekként még nehéz önmagát diagnosztizálnia az embernek. Igazán sajnálom hogy rengeteg fiatal hasonló gondokkal rendelkezik már 15 évesen.
Hát én még nem voltam depressziós. Viszont voltak olyan korszakok az életemben, amik után könnyen lehettem volna. Ovis koromban kevés barátom volt, sokszor ki lettem közösítve. Sokat harcoltam szüleimmel, és gyakran megesett , hogy el gondolkodtam azon, mi értelme élnem, ha úgy is mindig bajt okozok. Aztán iskolában lett egy nagyon jó barátom, úgy éreztem találtam valakit, aki igazán megért. Mellesleg szüleim gyakran kérdezték, hogy jól vagyok-e, és mindig segítettek. Úgy éreztem kipihenem a kiskori rosszullétem. Azt tudom, hogy nem volt normális mert nem hinném hogy normális, ha egy 4-5 évs gyerek megkrédőjelezi miért is él. De elengedtem. Aztán törtnént 5. Osztály körül, hogy egy régi ovis barátnőm, szó szerint megpróblát elválsztani engem, és a barátnőm. Sokszor bántott minket, valamelyikünknek mindig a háta mögött sugdolózott. Sokszor sírtam otthon, olyan dolgokon akadtam ki, amiken nem szabadott volna. És ezt mind akkor, mikor a szüleim épp elváltak (azt hozzá kell tennem hogy nagyon korrektek, és mindig megpróbálják úgy intézni, hogy nekünk ebből ne legyen gondunk.). De azután rá jöttem, hogy fölösleges ezeken ennyit szomorkodni, és megpróbáltam egy pozitívabb életet élni. A karanténban is kb hetente többször sírtam, mert apám kiköltözött. És úgy jönnek ki a dolgok, hogy úgy biztonságos, ha hónaponta egyszer találkozunk. Számomra végképp összetört minden, mikor meghallottam, hogy a születésnapom nem lesz velem. Akkor mindig sok időt töltünk együtt, és mindig nagyon boldogak vagyunk. Arra akarok kijukadni, hogy a depresszió tényleg nagyon komoly. Nekem nem volt, de kisebb-nagyobb traumák könnyen ilyen helyzetbe sodorhatják az embert. Tudom hogy ennél ezerrel brutálisabb, és tisztelek mindenkit, aki ki tud/tudott mászni egy ekkora gödörből. De mielőtt még nem késő, meg kell próbálni talpra állni. Biztos sokaknak vannak nagyon nehéz pillanatai, de mindig arra kell gondolni, hogy igenis mindig lesz valaki, akihez fordulhatsz. Ha nem lenne ilyen segítőkész családom, már biztos, hogy lelkileg elvesztem volna.
2018 novemberében kezdődött. Azt hittem minden rendben van az életemben, aztán lett egy pánikrohamom, és onnantól kezdve minden nap síró görcs. Folyamatos szorongás, antidepi (mai napig) orias fajdalom/uresseg erzes valtakozasa. Egyszeruen semmi nem tudott boldogga tenni. De tudtam tennem kell igy valtoztattam az eletemen, koltozes munkahely valtas. Kicsot jobb lett de a szorongas folyamatosan jelen van az eletemben. Aztan most otthagytam a munkahelyem ami szinten egy mergezo kornyezet volt es szinte teljesen jol vagyok. Mindvegig tudtam higy van kiut. Egyszeruen csak hagytam hogy atmenjen rajtam. Nqgyon pozitiv szemelyiseg vagyok es tudtam, nem maradhatok orokke szomoru. A masfel eves mindennapos panikroham es sirogorcs ellenere is tudtam van kiut, es van!!! Kitartast mindenkinek! Oriasi oleles
Sziasztok! Én azt hiszem depressziós vagyok, nagyon-nagyon gyakran vagyok lehangolt, úgy érzem az életem értelmetlen és, hogy mindenki utál, valamint mindenről én tehetek, az a baj, hogy ezt egy embernek köszönhetem és tudom magamról, hogy én lelki sérült is vagyok, kedvenc szokásom például, hogy vagdosom magam, ha látnátok, hogy néz ki a bokám akkor kicsit elrettennétek...utálom amúgy, hogy ilyen vagyok, hogy mindig el vagyok kenődve, hogy mindig sírhatnékom van és, hogy vagdosom magam, nem látok magamnak jövőt...hát igen....tényleg az a legviccesebb, hogy egyetlen embernek köszönhetem...és igazság szerint a halálát kívánom... Aki el olvassa a kommentet annak azt üzenném, hogy ha akárki, de tényleg AKÁRKI akár titeket bántalmazni (szexuálisan, fizikailag vagy akár szavakkal) NE hagyjátok, komolyan....kérjetek segítséget, én például át éltem milyen is az mikor a saját nevelő apád szexuálisan bántalmaz és ezt senki nem hiszi el, mondván, hogy: - Jaj, ez mindenkivel megtörténhet csak velünk nem. Ne habozzatok, kérjetek segítséget Segélyhívó szám (éjjel - nappal hívható) :116-123 E-mail cím: sos116123@gmail.com
Szia Ati! Èn több èvig voltam ebben az állapotban ès ebben azèrt is vagyok biztos mert papírom is van róla. Szerencsère mára sikerült elèrnem, hogy ezek a tünetek enyhüljenek viszont egy pár hónapja (amióta jobban vagyok) egyszerűen nem èrzem magam konfortosan úgy,hogy boldog vagyok kènyelmesebb volt abban a helyzetben amikor depressziós voltam. Egyszerűen vágyódom az iránt,hogy megint abban az állapotban legyek.Olyan mintha valami nagyon erős kábító szert szedtem volna sok ideig ès egyszer csak le álltam volna vele. Nem igazán tudom megfogalmazni milyen volt egyszerűen csak össze folytak a napok ès olyan volt mintha mindegy egyes nap egy perc lenne ès semminek sem lett volna semmi èrtelme. Nem volt kellemes viszont mègis vágyódom utánna ès ha erre esetleg valaki tudja a választ akkor ha itt le írná nekem azt nagyon megköszönném. Nekem a barátom segített ebből kilèpni, igazából semmi olyat nem tett elèg volt csak a jelenlète. Egyszerűen borzasztó vissza gondolni arra amikor csak meg akartam halni viszont büszke vagyok magamra,hogy nem lettem öngyilkos pedig nagyon nagy kèsztetèst èreztem iránta. Nem nagyon tudtam ezzel a kommentel segíteni voszont jól esett vègre kimondani amit èrzek. Ha vègig olvastad köszönöm. ❤️
Sajnos a gyerekkorom borzasztó volt, emiatt bipoláris lettem. Jelenleg 28 évesen immáron 15 éve. VISZONT az ilyen egykalapalámindent videók nem tesznek jót nekünk, betegeknek, mert itthon így is rém tabu a téma, sajnos.
Hivatalosan sosem lett kimondva rólam, hogy depressziós lennék, talán jól titkoltam az érzéseim vagy ilyesmi miatt, de én egyedül szenvedtem át magam a helyzeten (még mielőtt megköveztek valószínűleg nem voltam soha depressziós, de nagyon közel kerültem hozzá). Én nagyon fiatalon, már kilenc évesen lelki bántalmazás alanya lettem az osztálytársaim által, jelenleg tizennégy vagyok. Akkoriban folyamatosan cikiztek amiatt, hogy jók a jegyeim, hogy tanulok, ezzel nem is lett volna akkora hatalmas gond, de egyre fokozódtak a dolgok. Negyedikes voltam és elég hamar elkezdődött nálam az érés, szóval megjelentek a pattanások meg az ilyen dolgok. Onnantól rendszeresen kaptam az ívet, "leprás", "stréber" jelzőkkel többször is illettek engem. Az egyik legjobban megmaradt élményem, amikor testnevelés órán kosaraztak a többiek, gondoltam beállok, hátha bevesznek a játékba. Először minden normálisan ment, aztán megkaptam az első passzom és a többiek felkiáltottak, hogy "(nevem)-nél a labda" mindenki elrohant én meg teljesen egyedül maradtam. A sírás majdnem rámtört, de gondoltam, hogy erősebbnek kell maradnom. Azóta minden csak rosszabodott. Sírtam otthon rengeteget, amikor a szüleim nem látták és még mielőtt valaki azt mondaná, hogy ők a hibásak ez nem így van, én titkoltam direkt az érzéseim. Gyomorgörcseim voltak, semmi étvágyam. Teljesen elveszettnek éreztem magam, és a legrosszabb, hogy magamat kezdtem hibáztatni az ő dolguk miatt. A teljes kiközösítés ment felém. Ötödikbe már a létezésemről sem vettek tudomást. Ekkor megláttam a fényt az alagút végén és megerősödtem, többé nem féltem tőlük. Rájöttem, hogy mind csak egy hisztis *****. Folyamatosan szenvedtem, ekkor mondtam el a szüleimnek, hogy mi történik. Egyből próbáltak intézkedni az ügyben, de a tanárok ellenem voltak, mivel az egyik osztálytársam történetesen tanárgyerek volt. Összehívtak egy szülőit, ahol meg akarták beszélni a dolgokat és az igazi szerencse ott ért engem utol. Az egyik osztálytársam anyukája hozott a többi gyerek ellen bizonyítékot, bizonyított, hogy hazudnak rólam, a mai napig köszönöm neki, talán enélkül még minden a süllyesztőben csücsülnék. A helyzet javult, már nem piszkáltak és csak egy évig kellett tovább bírnom. Hatodikba végig egy felvételire készültem, ami sikerült. Most egy szerető közösségbe vagyok és minden helyreállt az életemben. Hogy mi a tanulság ebből a nagyon hosszú kommentből? Kérjetek segítséget, ne titkoljátok, ami veletek van. Próbáljatok hinni abban, hogy a végén a dolgok jóra fordulnak. Ha pedig nem beszéltek a bajaitakról, akkor próbáljatok, úgy mint én felülkerekedni rajtuk, jöjjetek rá, hogy nem mindenért ti vagytok a hibásak, ne legyetek magatok ellen. Ennyi lett volna a mondandóm, sajnálom, hogy hosszú lett, de remélem segítek ezzel valakinek :D.
Nekem nagyon erőteljes mély depresszióm volt pánik betegséggel eggyaránt. Úgy éreztem hogy felesleges vagyok... teher mások vállán. És volt aki ezt éreztette is velem.. Soha nem érdekelt mások véleménye de ezt egy fontos személy mondta újra és újra.. Aztan valaki fel nyitotta szemem. És a látásmód váltás volt ami segített. Hogy mindenből hozzam ki a maxot. Hogy semmi és senki nem állhat a boldogságom útjába. Azota sokkal jobb minden. Persze néha még élő jön a panikbetegség... De ezt is már ugy tudom felfogni hogy ez csak átmeneti. :3 sok sikert mindenkinek aki ezzel vagy hasonlokkal küszködik.. Képesek vagytok legyőzni csak akarat kell hozzá ❤️
En amikor depresszios voltam, mindennek a sotet oldalat neztem, azt ereztem hogy senki sincs velem, mindenki ellenem van, mindenki ki akar baszni velem ahol csak tud, en alapjaraton egy humoros emberke vagyok, de akkor abszolut nem tudtam nevetni, ilyen dolgok.....talan eletem legrosszabb idoszaka volt....
hmm szerintem egy másik depressziós videód alatt kommenteltem, és már nem emlékszem pontosan, mit, de tuti megnéztem tőled a témában videót, arra emlékszem... 7 "tanult" orvossal (6 pszichológus+1 pszichiáter) a hátam mögött, ezek közül nem egy fizetős volt (tehát nem az állami "minőség") vagyok még mindig, lassan 8 éve depressziós. őszintén, csodálom, hogy még nem vetettem véget az egész dolognak, ezt a hosszan tartó szenvedést :D az egyik pszicho szerint végső stádiumban, és én is tudom magamról, hogy saját erőből nem fogok kijönni belőle, hiszen eddig sem jöttem. volt orvos, amelyik kerek perec kimondta, hogy nem tud velem mit csinálni, pedig benne volt a praxisában, hogy depressziót is kezel. volt olyan, amelyik "hülyébb" volt nálam, illetve úgy akart kezelni, mint egy értelmi fogyatékost, pedig akkor még csak mezei depresszióban szenvedtem, nem szuicidívban, mint most. családom anno kimondta, hogy nem tud, és nem is akar időt fordítani arra, hogy "ápolgasson" van nekik eleve elég gondjuk(tényleg van, de így ezzel én plusz egy probléma vagyok, ugyanis "jaj ez a lusta lány még ennyit se tud megtenni, egész nap csak fekszik"). baráti köröm valami hasonló, legtöbben egyszerűen csak ignoráltak, mikor a téma feljött. most ezek után, hogy bízzak bárkiben lol??? ez az ország híresen rossz az orvosairól, egy olyan embert nem ajánlottak még nekem, akiben tényleg lett volna bizalmam. lehet, hogy ilyen téren a gyerekpszichológus sokkal jobb, ugyanis ők teljesen máshogy állnak a pácienshez, nem úgy, mint valami OPNI-ból szökött hülyéhez. meg kéne tudni különböztetni az orvosoknak a "gyogyót"(idézvén valami phd-s embert, akivel sajnos találkoztam egyszer), és az egyéb betegségeket, és akkor talán kevesebb KEZELETLEN depressziós lenne az országban.
Én, mikor depressziós voltam, akkor nem feltétlen szomorúságot éreztem. Éppenséggel semmihez nem volt kedvem, és semmi sem foglalkoztatott, vagy hozott örömöt.
Attis, ezeknek a teszteknek mennyi a valószínűség-alapja? Nekem múltkor a nárcizmus tesztnél rejtett nárcizmus lett az eredmény, ennél pedig az, hogy NAGY VALÓSZÍNŰSÉGGEL depresszióban szenved.
Én 2 évig voltam depis, de úgy érzem néha vissza jön, de csak egy kis ideig (de amúgy a legsúlyosabb depresszióm volt). Azért jött rám a depresszió, mert sokat bántottak lelkileg, szekáltak, egyszer már sírva mentem haza iskolából hogy költözzünk már el minél messzebb (tudni kell, akkor terveztük épp a költözést). Mikor elköltöztem, akkor súlyosodott a helyzetem, mert amíg volt ott pár barátom (pontosabban 2), addig itt egyse volt, ráadásul az előzők is szakították velem a kapcsolatot, osztályommal nem voltam jóban. Ez 1 tanév nyaráig tartott, amikor elmentem egy táborba, ahol megismertem a legjobb barátnőmet, az első barátomat, meg sok embert akikkel jóba lettem. Ők kihoztak a depresszióból, de a srácban akkorát csalódtam, hogy újra rámjött a depresszió. Végül több hónap után úgy érzem sikerült kijönmöm belőle. Hisz van most sokkal több barátom ráadásul sikerült jó irányba változnom kívül-belül és megtaláltam önmagamat azthiszem. Köszi annak aki meghallgatta a történetem 😂❤️
Attis! kéérlek, szorongásról, pánikrohamról is legyen téma! nekem rengeteget segítene, like hogy eljusson hozzá légyszíves.
Peace!
A pánikroham engem is érdekelne
Ezek igen sokat segítene nekem is.
Nekem is vannak pánik rohamaim. De nekem erre van gyogyszerem....
Sóvári Mónikának hívják azt a hölgyet, aki nagyon nagyon sok videót feltöltött a témában. Megtalálod Őt a Sóvári Mónika - Plüssfotel Facebook oldalon, vagy csak guglizz rá. Nekem is rengeteget segített, bár a legjobb mindig egy szakember, viszont a videók segítettek meglépni a legfontosabb lépést: hogy segítséget merjek kérni.
Nézd meg Radics Peti videóját a témában!
15 éves vagyok, 11 évesen voltam először bipoláris személyiségzavarral diagnosztizálva. Abba, hogy mi váltotta ki, nem szeretnék bele menni, mert személyes, de tapasztalatot tudok mondani. Semmilyen értelmet nem látsz az életben. Bármilyen inger ér, előbb vagy utóbb csak negatív érzés fog benned maradni, és az, hogy hibáztál. Folytonos bűntudatod van, és gyűlölöd saját magad. Ez nem az a gyűlölet, hogy "uh ronda vagyok" hanem az, hogy az ágyból sem bírsz kikelni, vagy a vécére elmenni, mert nem látod értelmét, hogy neked bármivel is jobb legyen. Egy szóval, borzasztó. Egy hosszú szenvedés, amiből szinte soha nem látsz kiutat.
Nekem nem diagnosztizálták .. de ..... Na...
@@boxer7982 Ez szerinted vicces?
@@boxer7982 Ember, ez most komoly, hogy te ezen nevetsz?
Kicsit állj a sarokba gondolkodni.
Ismerős az érzés én pár hónapja kerültem be kórházba és ott derült ki hogy bipoláris vagyok, korábban évekig depressziós volt viszont a gyógyszerek nem segítettek ugye, majd egyszer csak jobban lettem ez ugy megint ment pár évig majd tavaly november körül kezdtem nagyon nagyon jól lenni aminek nem takintettem problémát mert ugye ki tekinti problémának azt hogy jól érzed magad, viszont ebben az időben elkezdtem rombolni az emberi kapcsolataikat úgy hogy én ennek nem voltam tudatában mert nekem normálisnak tűnt az amit csináltam holott nagyon nem volt az mint kiderült
@@boxer7982 A pofátlanság szó (boxernek) neki kevés, én úgy hívom ezeket az embereket, hogy teguzstsjd***djdhhsisjsnajajsisbsj!!*!!!!!!!*!
15 éves voltam mikor először diagnosztizáltak súlyos depresszióval, de a baj kezdete még egészen régre nyúlik vissza. Nagyjából 4-5 éves lehettem mikor az első öngyűlölő illetve öngyilkos gondolataim megjelentek. Az eleinte azt hittem ez normális. Mikor később rájöttem, hogy közel se szégyeltem szólni bárkinek is. Mivel amióta emlékszem magamra ilyen voltam, soha nem tapasztaltam boldogságot. 2 éve szedek gyógyszert, egy pár hónapja váltottam, nem mondom, hogy nem segített de azt se, hogy igen. Nem tudom milyen boldognak lenni. Egyszerűen ötletem sincs. És már abban sem vagyok biztos, hogy valaha meg tudnám ezt tapasztalni. Depressziósnak lenni szörnyű. Nem élek. Nincs semmi amit szeretek. Csak létezek és lélegzek egy indok nélkül. Csak fúj a szél, míg mindenki más repül a segítségével. Nincsenek céljaim, vágyaim, semmi. Csak egy tátongó lyuk. Akármennyi gyógyszert vagy elszívott cigicsikket dobok bele, soha nem lesz tele. Néha úgy érzem magam, mint egy páncél. Egy üres páncél, ami azért mozog még mindig, mert mások ezt várják el tőle. Egy rozsdás páncél élet nélkül. A depresszió nem szomorúság. Legalábbis az én esetemben nem. Csak üresség.
Kérlek kérjetek segítséget minél előbb! Soha nem késő szólni. Megérdemlitek a boldogságot. Hajrá!
Kívánom hogy jobb legyen a helyzeted.❤️
Nem vagyok benne biztos, hogy ér valamit a kommentem, de kívánom neked a legjobbakat és tudd, hogy te is megérdemled a boldogságot! ❤ Lehet, hogy igazságtalanul nehezebb elérned, mint másnak, de sose add fel ezt a célt!
Nem akarok okoskodni de a profil keped alapjan arra kovetkeztetek hogy a kpopot szereted (nem vagyok otthon az azsiai kulturaban bocs ha hulyeseget mondok) es talan ha magadnak nem is ismered be de biztos hogy valami kis oromot erzel amikor ilyen zenet hallgatsz en is voltam kilatastalan helyzetben es hidd el ez a lenyeg a kis oromok az ilyeneket kell megtalalni amikor talalsz egy uj zenet filmet sorozatot barmit ha nem is tudod felhitlenul elvezni talan csak kis fellendulest ad igy kell tuleleni ha viszont oylan komoly mentalis betegseggel kuszkodsz akkor ott sajnos mentalis korlatoltsagok vannak amibol szinte lehetetlen kitorni de sose szqbad feladni kulonben akar lehetsz a vilag egyik legnagyobb rockbandajanak unnepelt sztarja kurva sok penzzel feleseggel es gyerekkel akkor is a rehabrol szabadulva elso dolgod fejbe loni magad a seattlei villadban ilyen ez a betegseg nehez de nem szabad feladni
Próbálj meg minél több embernek segíteni ott, ahol tudsz, és én is kívánom, hogy jobb legyen y helyzeted!
@@thedouble748 Kurt példája a legjobb erre a helyzetre. Hiába van meg mindened, ha mégis felemészt az önmagadban rejlő üresség. A felettem szólók után én is megerősítem, hogy nem utal gyengeségre, ha segítséget kérsz egy ismerősödtől vagy egy szakembertől. Én tudom, hogy rettenetesen nehéz, de ne féljetek bevallani azt, ami a szíveteket nyomja!
A depressziómban én azt láttam hogy a semmiért élek. Hogy a világ lenéz engem. A testvérem halálakor debis lettem. Vágdostam magam mert nem bírtam irányítani az érzéseim. A depimben mindig azt kívántam hogy bárcsak én haltam volna meg a testvérem helyett. A köreimben mindenki azt éreztette velem hogy semmi vagyok. Már majdnem ott tartottam hogy megölöm magam. De nagy nehezen kitörtem. Pszihiátriára járok és ott is megállapították hogy nem bírom kontrolban tartani az érzéseim. És azt is megállapították hogy az apám miatt is van és nem csak a testvérem elvesztése miatt. Senki ne csináljon ilyet. Mert nincs értelme. Akárki vagy én így szeretlek. Ne változz meg más miatt. Ha depressziós vagy akkor kérj segítséget. A depresszió nem játék, de sajnos sokan annak nézik.
Szia, Oh az nagyon, kimondhatatlanul szomorú, részvétem! Minden jót mindenkinek, vigyázzatok magatokra! :)
@@martonszabo346 elért arra a szintre hogy mindenért magát hibáztatja és emiat "büntetni" akarta magát esetleg? ja és nem csak "nagyon szomorú" volt ha már pszichiáterhez kellet menie
Márton Szabó Úgy tudja elviselni a lelki fájdalmat hogy kárt tesz magában. Amikor megvágod magad és fáj a helye elfeledkezel a lelki szenvedésről. Másrészt meg igen büntetni is akarja magát.
@@martonszabo346 Tudom, hogy nem az én válaszomra vágysz, sosem vágdostam magam bármennyire meg akartam halni, viszont klinikai depressziós barátnőm elmondása szerint "Sokkal elviselhetőbb a fizikai fájdalom, mint a lelki. Ez legalább kicsit eltereli a figyelmem." Egyébként van párja és szereti is, de egyikük se érzi azt a melegséget belül, amit szerelmes emberek általában igen.
Érdekes, alig 1-2 olyan állítás nem igaz rám, ami a tünetek felsorolásában szerepel, mégis boldogulok. Mindenkinek voltak, és vannak szar helyzetek az életében, én is bővelkedem nem kevésben. Szerintem tök felesleges szakemberhez fordulni, rengeteg dolgot lehet találni az interneten amivel az ember kirángathatja magát ebből az állapotból. Bizony el kell fogadni, hogy időről-időre a pozitívat felváltja a negatív. Így működik a világunk. Máskülönben semleges, unalmas lenne. Szerintem felesleges segítséghez folyamodni, egyszerűen meg kell találnod önmagad, néha ki kell lépni a nagyvilágból, elvonulni, és egy kis önismeretre szert tenni, valamint kipihenni magad. Lehet, hogy azt az utat mutatják, hogy minél gyorsabban minél többet érj el, de néha nem árt lelassítani. Mindenkinek ajánlom a ,,tedex - merj kevesebbet" című előadás megtekintését youtube-on, és nem csak azt. Rengeteg jó dolog van ott is. :)
Szomorúan látom hogy nagyon nagyon sokan egyátalán nem veszik komolyan a témát :/
@Varró Ákos real life...
3-4 éve, 17 évesen történt, hogy beleszerettem a legjobb barátomban, és rá kellett jönnöm, hogy meleg vagyok. Életem első és legnagyobb szerelme persze nem viszonozta az érzéseim. Nagyon közeli barátok voltunk, és próbáltunk azok is maradni (ez egyébként a legroszabb, amit tehet ilyenkor az ember), de amire igazán vágytam, azt nem kaphattam meg. Szörnyű volt.
Gyűlöltem mindenkit. Értelmetlennek találtam az életet. Mindennap sírtam, és azon gondolkoztam, hogy vajon hányadik emelet lenne elég magasan.
A testvérem segített nekem, nélküle talán már nem is élnék. Nehezemre esett gondolkodni, és együttműködni vele, de végül hagytam, hogy elráncigáljon egy pszichiáterhez, aki aztán diagnosztizálta nálam a depressziót.
Attól kedzve antidepresszáns szedtem, és havonta visszajártam állapotfelmérésre.
Több, mint egy évig tartott, mire azt mondhattam, hogy elmúlt. Ma meg már, ha visszagondolok azokra az időlre, totál indokolatlannak hat az a rengeteg szomorúság, amit éreztem.
Ha esetleg te is a fentihez hasonló dolgokat élsz most át, akkor üzenem, hogy nem vagy egyedül.
A legfotosabb, hogy kérj segítséget! Nem szégyen! Nem gyávaság! Ez csak egy betegség, és gyógyítható!
Köszönöm, hogy végig olvastad!
💜💜
Ez az egyik legrosszabb, ami történhet. Sajnálom :(
@@viktoriadudas1951 Szia! Fokozatosan kezdtem el szedni a gyógyszert, és a végén fokozatosan hagytam el. Nem éreztem semmilyen mellékhatását, elvonási tüneteim sem voltak. Nem estem vissza. Nem tudom, hogy pontosan mit csinál egy antidepresszáns, de nálam valamit helyre rakott, ami aztán úgy is maradt, az után is, hogy elhagytam.
De mikor próbáltam segítséget kérni, akkor az anyám nem vette komolyan. Megnyíltam neki a semmiért. Most ott tartok hogy a nyakamon az öv...
Várható videó, hogy egy trauma során mi történik a testünkben, és a feldolgozásának a fokozatairól?
Szia csinálhatnál egy videót a szociális fobiáról? Mert észre vettem hogy nagyon sok ember szenved ebben( ahogy én is) és nem tudnak róla, ahogy én sem tudtam. Én mindig szorongtam, de nagyon. Amikor megtudtam azt hogy nem normális majdnem minden szociális interakciónál szorongni, nagyon meglepődtem mert nekem ez volt a természetes. Én tüneteim: heves szívverés, nehéz levegő vétel, szorító érzés a melkasomon, remegés, izzadás. Aki nem élte át el sem tudja képzelni mennyire rossz. És tudom hogy a fejemben van, és harcolni is akartam ellene, még pedig úgy hogy benne maradok a szituációban és kibírom amíg szorongok, viszont ez nem segít. Ezért is kerestem fel pszichológus segítségét!
Az jó lenne
Egy ideje én is azon gondolkozom hogy lehet hogy nekem is szociális fóbiám van, de idáig még csak interneten néztem utána, és az alapján nem szeretném diagnosztizálni magam. Mindig is voltak problémáim a szociális dolgokban, olyan dolgokban is, ami másoknak nem tűnt szocializációnak. Azt gondoltam, hogy önbizalom hiány, és még mindig nem tudom pontosan hogy mi a különbség a kettő között, ezért is örülnék neki ha lenne videó róla. Idén kezdtem a gimim (tudom hogy fiatak vagyok és még beletartozhatok a "self diagnosed 14 year old kids"-be) és idén volt egy mélyontja a dolognak, de azóta sokkal jobb lett az új osztálytársaimnak köszönhetően, de még mindig nem teljesen jó. Nekem sose volt olyan rossz, de egyértelműen rosszabb vagyok szociális dolgokban mint mások körülöttem.
Én is szívesen megnéznék egy ilyen videót. Szerintem elég sok embert érint.
Én pl: azon is szorongok, hogy hogyan fogjak kezet valakivel, mert soha nem tudom hogy most akkor kezet fogunk, vagy nem, vagy most nyújtsam a kezem, vagy várjak arra hogy a illető kezdeményezzen. Szerintem nekem elegé súlyos a szorongásom, persze biztos van olyan akinek rosszabb, de én nem tudok enni mások előtt, mert attól félek hogy le eszem magam, vagy azt gondolom hogy mindenki rám néz ( és tudom hogy a valóság teljesen más és irreális az amit gondolok, de abban a pillanatban annyi inger ér engem hogy nem tudok gondolkodni). És a suliban azt szoktam hazudni hogy nem tanultam mert ha ki mentem volna a táblához akkor újra szorongás jött volna rám, és attól is féltem hogy valami égőt csinálok. Ha ki is mentem a táblához mindet elfelejtettem, mert annyira szorongtam. Egyszer el is mondtam a tanáromnak mert ő kérdezte hogy miért nem tanulok, mondom neki hogy én tanulok, viszont mindet elfelejtek míg oda érek a tábla elé. Ő ahelyett hogy segítene megoldani a helyzetem, inkább nevetett az egész osztályal együtt ( akkor még nem tudtam arról hogy ez szociális fóbia, erre magam jöttem rá! Azt is csak annak köszönhetően hogy érdekel engem a pszichológia).
@@greendream6517 Átérzem a helyzetedet. Én is nagyon szorongok az emberek előtt, talán nekem is szociális fóbiám van, nem tudom.
Iskolában még attól is félek, hogy elmenjek az emberek előtt, mert attól tartok, hogy nagyon megnéznek, találnak rajtam valami hibát, kinevetnek vagy összesúgnak a hátam mögött.
Illemhelyre is alig merek kimenni, óra alatt nem akarok felállni és a leghátsó padból végig menni a termen az ajtóig (igazából bármelyik padnál így lenne nálam), mert félek. Szünetekben pedig még jobban észrevennének az emberek.
Ha fizetni kell, mindig kikészítem előre. Ha órán kérdeznek valamit és tudom a választ, inkább nem teszem fel a kezem, félek, hogy rosszat mondok.
Vendégségben vagy bámilyen idegen helyen nem merek semmit kérni. Félek köszönni is az embereknek.
És sajnos nem csak ezek fordulnak elő, valahogy minden helyzetben szorongok és aggódok. Talán ezért örülök, hogy most itthon vagyok, mert nem kell megint minden egyes napomat félelemmel tölteni.
És a legnagyobb gond, hogy sokszor a családtagjaim, főleg a szüleim előtt is ilyen vagyok.
Szeretnék mesélni nekik valamiről, de egyszerűen nem merek megszólalni, ezért inkább magamban tartom. És nem tudom, hogy miért nem merek, hogy mégis mitől félek.
Borzalmas érzés depressziósnak lenni, főleg bipoláris zavarral. Nem kivánom senkinek sem, még annak sem akit a legjobban utálok.
Éveken át azt hitték, hogy szomorú vagyok, majd elmentem eg pszichológushoz(mert semelyik családtagomban sem bizok annyira, hogy meséljek erről), és ő tovább küldött a pszichiátriára, és ott derült ki, hogy középszintű depresszióm van.
Éveken át azt hittem, hogy én egy semmi vagyok, nem örültem semminek sőt még az akkori páromnak sem.
Depressziós voltam, mert egy kiskoromban (9-10 évesen) történő trauma ezt hoztam ki belőlem, de "csak" akkor amikor 12 voltam
Ne haragudjatok, ha ez összeszedetlen volt, furcsa erről az interneten beszélni.
Semmi gond, teljesen érthető hogy furcsának érzed erről beszélni. Nagyon sajnálom hogy ez történt veled!:( Remélem rendbe fogsz jönni!
@@boglarkabajusz220 Rajta vagyok! Köszönöm szépen!
Milyen trauma ért téged? Persze ha nem túl személyes
És ilyenkor hogy tudnak segíteni? Nagyon érdekel
Autogentrening et probältad mär?
Én voltam depressziós...nem vagyok idős, 15 éves vagyok, de nem divat volt amit átéltem...én személy szerint nem szeretem azt, hogy valaki divatból dobálózik a depresszió szóval...
Engem kiközösítettek, kigúnyoltak, megvertek, leköpködtek és lelkileg is gyötörtek, csak azért mert más a stílusom és a zenei ízlésem mint nekik...amúgy is nagyon instabil vagyok lelkileg és ez könnyen depresszióba hajszolt..egyszer eljutottam odáig, hogy kést szorítottam a torkomhoz, mondván miért szenvedjek, ha egy pillanat alatt vége lehetne? És ha akkor nem töri rám az ajtót a tesóm, el is vágtam volna a torkom..
Azóta nagyon nehezen, de sikerült kigyógyulnom belőle...de soha nem felejtem el
❤️
Engem is mindég lenéztek mert más az ízlésem. De komolyan, olyan hülyeség lenézni valakit mert más. Hát mit zavarja az őket? Mindenki olyan amilyen, ha meg nem képesek elfogadni akkor meg menjenek a Bermuda Háromszögbe aztán maradjanak ott. Ezért egy kóborkutya a legjobb barátom az utcában...
(Én is 15 vagyok😁✌)
@@Euromans_left_braincell igazad van😁✌
Én is így jártam amíg iskolás voltam. Egyszer én is majdnem eljutottam egy öngyilkossági kísérletig... Egy ismeretlen mentett meg. Tudom, hogy nehéz. Ha többet nem is, EGY embert biztos találni fogsz a jövőben, aki mindenen keresztül is melletted fog állni ❤️ sajnos az emberi szemétség örök, de munkahelyen jobbára csak leszarják az embert már. Addig pedig tarts ki. Sajnos ami más, attól hajlamosak félni, és amitől félnek, azt el akarják pusztítani...
@@gabor6259 köszi😊
Én voltam súlyos depressziós (nem öndiagnózis,hanem orvos által felállított)
A fiziológiai szükségleteimet csak akkor tudtam ellátni, amikor már a muszáj határát fenyegette. 18-19 órákat aludtam egyhuzamban, csak vizet inni keltem fel, meg egyebek. Folyamatos disszociációk, képtelen voltam koncentrálni. Viszont nagyon érdekes álmaim voltak, az agyam abba menekült. Folyamatos tudatos álmodás, megteremtett egy világot az elmém, ahol szárnyalhat. (súlyos depressziós periódusokban) Találkoztam álmomban Istennel, meg egyebek. Mellette természetesen rémálmaim is voltak, de azok inkább az enyhébb időszakokban. Tudom minden eset más, így nem általánosítok, de amit én tapasztaltam: a depressziós ember képtelen hálát érezni, vagy bármi más pozitív érzést is képtelen megélni. Sajnos csak ürességet, és fájdalmat érez. Ha valaki élt már át olyan mértékű gyászt, akár csak egy pillanat erejéig, hogy azt érezte, csupán szemlélője önmagának, és az eseményeknek, akkor talán tudja mit is jelent a depresszió. Az a röpke pillanat természetesen hetekre, hónapokra, akár évekre értendő, úgy, hogy közben minden egyes kis szeglete az időnek olyan, mintha örökké tartana. Az igazán depressziós embert nem érdekli semmi, olvasni, és edzeni sem fog. Rosszabbik esetben nem is eszik már. Tehát nem fog tenni semmit, mert nem okoz örömöt neki. Ha a családja támogatja, szimpla bűntudatot érez, mert képtelen a hálára. Nekem szerencsére egzogén depresszióm volt, melyet kiváltó körülmények már rendeződtek, de el sem tudom képzelni, mi a gyógyír annak, aki a másik tábort gazdagítja, vagy pedig az okok visszafordíthatatlanok (esetleg haláleset) Mindig melankólikus alkat voltam temperamentumomból adódóan, hiperszenzitív vagyok, tudniillik. Ez még az élhető kategória, de amit akkor éltem át, maga a Pokol. Mindenkinek, aki ebben szenved, kívánom, hogy mielőbb gyógyuljon meg.
Nincs egyértelmű gyógyír, mivel ez egyénre szabott, és valakin sajnos már csak a halál könnyít. Ez egy nagyon súlyos betegség.
Elkezdtem írni egy könyvet ezzel kapcsolatosan. Csatolok egy részletet belőle. Azt hiszem, talán ezen keresztül tudom szubjektíven szemléltetni, milyen érzés is ez.
Egy-kettő. Egy-kettő. Motyogtam enyhén nyílt ajkakkal, miközben állkapcsom úgy remegett, akár egy rettegő gyermeké, kit már olyannyira felmarcangolt a félelem, hogy már csak a fájdalom nyilallt belé olykor-olykor, kínzó, lüktető pulzálással, minden egyes szívdobbanáskor. Fáj az élet, gondoltam. Pontosabban nem is éppen, nem gondoltam semmire abban a pillanatban.
Néha, mikor az üresség úgy döntött, teret ad neki, úgy potyogtak a könnyeim, mint a csapból a víz, melyet elnyelt, majd kiköpött az idő kereke, hogy döntő gyorsasággal tovaszállhasson. Zúdult, akár a vízesés, melynek tartalma végtelen mennyiség, s zúdul tovább, fellélegzést sosem ígérve, cáfolva annak minden változatát. Talán a pusztulás. Elvégre minden egyes helyszín, mely valaha emlékek szemtanúja volt, egyszer kopár sivataggá válik. A végén por, és hamu leszünk.
Csak feküdtem, s üveges tekintettel néztem ahogy csepeg a víz. Éppen forró fürdőt vettem, napom fénypontja.-gondoltam haldokló iróniával.
Este kilenc óra lehet. Gördült le a víz cseppnyi mivolta a csapról, minden egyes szegletének haladása egy fikarcnyi pillanat, de az egész univerzum történelmét bele lehetett volna sűríteni egyetlen másodpercbe.
Egy: Megszülettem.
Kettő: Felemésztett.
Egy: Meghaltam
Kettő: Élek.
Az idő haladt tovább, csak éppen örlő lassúsággal. Egy-kettő, egy-kettő, lélegeztem. Megdobbant a szívem. Az az örjítő pulzálás, az élet pulzálása. Szinte éreztem, ahogyan a vérem szállítja szét az oxigént a még élő, ámbár régóta nem élettel teli fizikai megtestesülésembe. És mindjárt vége van. Az elmém tiltakozott az élet mindenfajta megnyilvánulása ellen, azt hiszem, szívem ezért dobbantott oda olyannyira fájdalmas erősséggel. Mint apa, amikor az asztalra csapott. Már csak egy, és...márcsak.....kettő esztendő. Pont kettő esztendeje történt. Mi is? Képtelen voltam emlékezni. Csak a vászonra vetített képeket éreztem fájdalmasan igaznak akkor. Pontosabban, azt a világot, melybe elmém menekült az őrület elől, s mely később ennek okozója lett.
Hogy érted a "fiziológiai" szüksegletet? Mert én is csak akkor vagyok hajlandó foglalkozni magammal, ha a muszáj határait súrolja. Értem ezalatt leginkább a személyes higiéniát. Régen folyton tiszta ruhákban jártam, mindig mostam, most meg eljárok a használt, koszos, macskaszőrrel teli ruháimban, arra sincs igényem h kimossak. Zavarja a szememet a szétdobált ruha látványa, mégsem annyira h kimossam és összehajtsam. Évek óta nincs a szekrényemben semmi, mert úgymond a "kupiból" öltözködöm. Amikor meg már nincs mit felvegyek, vakarom a fejem, és arra vágyom bárcsak lenne lelkierőm legalább kimosni őket és nem átlépni rajtuk. Inkább nem megyek ki az utcára, csak ne kelljen felvenni ruhát. Itthon meg elvagyok pizsamában egész nap.
Te vagy az első akivel egyeztek a tüneteim: napi 16-18 órát aludtam, az álmodásba menekültem, csak akkor nem éreztem magam rosszul ha álmodtam. Gyakoroltam a tudatos álmodást is és csak akkor keltem fel amikor nagyon muszály volt. Engem gyógyszerek segítettek ki majd rátaláltam extrémsportokra amik motivàlnak. De néha néha még visszatér enyhén az az állapot. És még mindig elég sokat alszom. Neked hány órára csökkent az alvàsigènyed? Hogy sikerül felkelned?
Sajnálom azt amin áttmentél! Megfogott a részlet a könyvedből. Nem kicsit. Ha esetleg kiadatod, el tudnád küldeni a nevét, hogy megvegyem és ki tudjam olvasni?
Nem voltam még depressziós...vagy...nem tudok róla, de azt aláírom, hogy a háziállat segít!
Nekem is a macskám segít, hogy ne kerüljek teljesen padlóra, mert abból nem jönnék ki jól.
Ja, csak nem az a háziállat amelyről nem érzed h szeret, mert nem mutatja ki világosan.
(Oké, lehet hogy ezt nem kéne leírnom mert mindenki őrültnek fog gondolni, de az irónia és a humor mellett érdekes dolgok születnek a fejemben, na XD)
Kivéve ha már szinte ott tartasz, hogy megfojtod szerencsétlent, akkor kevésbé nagy segítség
(Igen, igen, tudom, morbid vagyok, tudom)
@@gs7781 dang. Végül is ott a pont
A macskám elhunyt, miatta lettem valamennyire depis😕
"A depresszió nem más, mint a saját maga valóságában látni a világot"
Én voltam depressziós...2 évig, nagyon rossz volt, mindig szomorú és lehangolt voltam, a mellkasomban mindig volt egy nagyon erős fájdalom először aztán ezt felváltotta az üresség, az még rosszabb volt, minden este sírtam és meg akartam halni....aztán jött egy fiú az életembe és azóta sikerült leküzdenem😊🥰
Én voltam depressziós,nem vagdostam magam,nem próbáltam megölni magam.Egész nap rossz kedvem volt és nem beszéltem a családommal meg úgy igazából senkivel.Sírtam amikor senki sem látta mert nem akartam hogy lássák, nem akartam segítséget és nekem nem is volt rá szükségem.Ennek már két éve , ha depressziós vagy akkor próbálj meg új célokat ki tűzni magadnak és próbálj értelmet alkotni ebben az értelmetlen világba!!💙💜
"Magyarország sokmindenben nagyon jól teljesít, és európában benne van a top 5-ben, de van olyan is amikor első helyezett, ilyen példálul a tüdőrákban meghaló emberek aránya vagy az elhízott emberek aránya de a depresszió tekintetében is nagyon jól teljesít Magyarország." XDDDDD
Azt nem írtad, hogy az EU-ban nálunk a legtöbb fiatalkori öngyilkosság
Ez nem vicces...
xDDDDDDDDD nagyon nem vicces ilyen dolgokról viccelődni
Nem is viccnek szánta szerintem, ilyen szar az ország helyzete👏😏😢
Depressziósként, teraphoz járván én azt állítom, ez mindenkinél egyedien csapódik le. Más és más a kiváltó ok, a magunkkal hozott sérelmek, mások a kezelési stratégiák. Ennek ellenére, hogy ahhoz is leleki erőt gyűjtök hogy felkeljek az ágyból és vegetáljak, van csoport facebookon, ahol admin és lelki segítő is vagyok. Többeknek sikerült már segítenem, bátorítani. Mert csak az tudja igazán milyen ez, aki benne van vagy volt. A folyamatok és egymás működésének a megértése kulcsfontosságú! Nekem van egy videóm a diagnózisommal kapcsolatban, a borderlineról a Pityu pszichológia csatornán. Ott is sok hasznos dologról beszélek. Bármikor kész vagyok erre mással is :)
Ugy szeretnek beszelni veleed
@@erikhodi Pontosan mirol? 😊
Szia Eszti! Az nagyon jó csatorna én szeretem !!!! Mióta megnéztem a borderline-osokról szóló videódat (én is egy brutál nagy bordi vagyok) csak nem értem, honnan jött a "Pityu pszichológia" elnevezés.
Pszichiátrián dolgozom ápolóként, így az egyik legfőbb diagnózis amivel nap mint nap találkozom az a depresszió. Atis, rendkívül jól összefoglaltad.😊☺
Szia Attis!
Nem szoktam kommentelni általában sehová, de ezt a témát is olyan jól feldolgoztad és ábrázoltad, hogy úgy éreztem, muszáj lesz. Nagyon szívesen megnéznék Tőled egy olyan videót is, ami az anorexia/étkezési zavarok témát vesézi ki jobban.
Imádom a munkásságod, csak így tovább :)
Én is!! 🙏💜
Pont kíváncsi voltam egy ilyen videóra. Én jelenleg is depressziós vagyok borzasztó érzés. Nagyjából hangulatingadozásról szól: amikor vidám vagyok szinte világmegváltó gondolataim vannak úgy érzem hogy szárnyalok. Amikor szomorú akkor nagyon depresszív, úgy kelek fel hogy semminek semmi értelme lelkileg és fizikailag legyengültnek érzem magam, és arra gondolok jobb lenne meghalni. Borzasztó érzés ne tudjátok meg milyen.
Sajnos velem is hasonlo
Én nagyon jól tudom milyen ez...
Én is ebben vergődök.
Sajnos én ugyanezt élem át.
Senkinek nem kívánom.
@@EmesePapp4858932679432 Elég szarul lehet ilyenkor látni a világot
Ja meg azt ki is felejtettem hogy állandó lelkiismeretfurdalásod van a legsemmibb dolgok miatt (akár egy rosszul megfogalmazott mondat, akár egy rossz mozdulat) is.
Ezek normalisak serdulo korba szoval nem vagy depresszios 14 eves fiu vagyok szoval tudom hogy megy ez nkm is ugyanezek a dolgok vannak amit leirtal csk nkm a ha ngulat ingadozasbol inkabb a szomorubol jut tobb de ennek igy kell mukodni
Én mániás depressziós vagyok, és valami szörnyű, amit átélek. Nálam gyakran nincs kiváltó oka, vagy csak valami apróság, amit úgy élek meg, mintha az életem végső csapása történne meg. Depressziós szakaszban súlyos önértékelési zavarban szenvedek, semmi nem tud felvidítani, kilátástalanság, alvászavar. és öngyilkossági gondolataim, sőt tetteim is vannak. Mániás epizódban túlköltökezés, szexuális túlfűtöttség jellemez. A cselekedeteim minden esetben zavaróak, bántóak, és egyszerűen nem tudok ellene semmit tenni. Csak nagyon pszichoterápiás kezeléssel gyógyítható, és gyakran írtak fel gyógyszert is, amik kB semmit sem segítettek. Nagyon nehéz ezzel együtt élni. 😔
Nekem bevált a gyógyszeres kezelés, nem is hagyom abba az tuti. Szinten tart és így tudom nevelni a lányom.
Hát ez elég borzasztó.
Sajnálom, hogy ez történik veled. Bárcsak jobb lenne. Bízzunk benne, hogy elmúlik időben. De addig is gondolj arra, hogy vannak akik gondolnak rád. Pl én is. Nem ismerlek, de számít nekem nagyon, hogy felgyógyuljanak a depresszóból az emberek. Számomra a legszörnyűbb ami létezik. 😔💙 Mondanám, hogy kitartás, de ez nem old meg semmit.
@@ildikot.5594 Azt azért hozzáteszem, hogy mind a mániás, mind a depressziós epizódban segítettek a gyógyszerek, de nagyjából úgy éreztem magam, mint egy élőhalott. Nem volt kedvem semmihez, semmilyen volt a hangulatom, nem éreztem semmit. Akkor már inkább fenti-lenti állapot, mint az...
Teljesen megértelek, vedd fel velem a kapcsolatot kérlek, keress meg facebookon, vagy messengeren, instán, és írj nekem, sok bennünk a közös amit kapásból magamra tudnék vonatkoztatni, szeretném ha nem éreznéd magad egyedül, mert szeretnélek felkarolni, és ELŐRE IS bocs, ha tudattalanul bántanálak, de nem tudom irányítani sem a hangulatomat sem az érzéseimet, sem a szavaimat amiket kimondok, sokszor ezért nem merek már megszólalni sem, ennek ellenére egy nagyon szép és értepmes lánynak /nőnek látlak akit nem szabadna veszni hagyni!!!! Gyere, hadd öleljelek meg, mert tudom h arra van szükségünk mindakettőnknek....
Én nem voltam és vagyok depressziós, pedig sokmindent átéltem már. Mindig törekedtem arra, hogy higyjek magamban, legyen hobbim, sok időt töltöttem kutyák és macskák társaságában, belemélyedtem videójátékokba és mindig sportoltam valamit. Szerintem nekem sikerült megelőznöm ezt a betegséget és így csak annyi volt, hogy sokszor voltam szomorú...
Nekem tavaly januártól júliusig volt egy nagyon nehéz időszakom. (Azt, hogy mi okozta, azt nem szeretném részletezni) Szinte semmire nem emlékszem abból az időszakból, csak hogy elmondhatatlanul szomorú voltam. Már a tanárok is észrevették, de mivel a tanulmányi átlagom ugyanolyan volt, mint előtte, nem könyvelték el valami komoly dolognak. Kb márciusban viszont már szóltak anyámnak, aki annyit reagált, hogy biztos csak az edzéseken van valami, majd elmúlik. Hát júliusban, amikor ez a bizonyos kiváltó ok már véget ért (mert véget kellett érnie) egyre jobban lettem. Utána sokáig nem voltam a régi, de mostanra teljesen jól vagyok. Nem voltam vele orvosnál, nem tudom, hogy depressziós voltam e vagy sem, de örülök hogy vége!
AZOK AKIK HASONLÓAN ÉREZNEK: VAN KIÚT! KÉRLEK NE TEGYÉL SEMMIT AMIVEL ÁRTHATSZ MAGADNAK! ÉRTÉKES VAGY, ÉS BÁRMI IS BÁNTSON, ELMÚLIK!
Még annyi, hogy véleményem szerint nem éri meg egyből orvoshoz szaladni. Ha felírnak neked valami gyógyszert, attól nem lesz jobb.
Igen, a pszichiátert én sem gondolom a legjobbnak kezdetként, de az sokat segíthet, ha valaki ellátogat egy tanácsadó szakpszichológushoz, aki tapasztaltan tanácsokkal látja el. És ha tényleg van valami komolyabb baj, ő akár el is küldheti egy másféle szakemberhez, hogy több szempontból próbálják az illetőt megérteni és több módon tudjanak segíteni neki. Ezt ezért kell hangsúlyozni, mert ha valakinek nincs lehetősége megbeszélnie a környezetével a problémáit, még nem kell mindenféleképpen hallgatnia. A segítség több irányból is érkezhet hozzánk, és ne utasítsuk el! Ha valaki csak zavarosnak érzi az életét, de nincs senki, akivel beszélgethetne róla, akkor is felkereshetünk egy szakembert, még mielőtt a zavarból problémák alakulnak ki. Neked pedig minden jót kívánok és remélem, hogy teljesen megoldódott a helyzeted!!!
@@pusztai27 nagyon szépen köszönöm! Sajnos a legtöbb ilyen eset sosem oldódik meg, az ember egyszerűen csak "megtanul" együttélni a hiánnyal, fájdalommal. De teljesen igaz amit írtál, mindig jó, ha lehet valakivel beszélni, és esetleg tanácsokat meghallgatni.
11:40 Jól van! tökéletesen megterveztem a víz ivás műveletet! Először is egy lassabb de megfontolt mozdulattal fogom kezdeményezni az érintkezést, a flakonnal. Majd ezután jön a rizikós rész, amikor rá kell markolnom. Figyelnem kell rá hogy ne túl gyengéden különben a második fázisnál kicsúszhat a kezemből. Nos most jön a java a dolognak. Meg kell emelnem a vizet a flakonnal együtt!
Miközben fogom már a flakont azt hiszem bedobok pár biztató gondolatot. Ez igen fontos nehogy túlgondoljam a dolgot és félre nyeljek a későbbiekben a 3. fázisnál. Ha tökéletes a tartása van a kezemnek, a másikkal most le kell csavarnom a kupakot. Ez még rizikósabb mert ezúttal 1 kézzel kell fognom a flakont illetve a másik kezemnek finommotoros mozgást kell végrehajtania. Ezután a kupakot a kijelölt platformra kell lehelyeznem. Ha valaha is idáig eljutok: végül stabilitást adva a második kezemmel innom kell a vízből. Szóval lassan megdöntöm a flakont hogy a gravitációs erő a számhoz húzza a vizet majd pontosan kimért 4 korty vizet kell az emésztőrendszerbe juttatnom.
SPOILER: Megfulladtam
XDDDD
@@gabor6259 Köszi hogy szólsz! Ezt a kettőt javítottam. így is csoda hogy ennyire kevés hibával tudok írni. Régen sokkal rosszabb volt : P
xDDDDD
Éveken át éreztem, hogy valami baj van velem, hogy nincs minden rendben. 12-13 éves korom körül kezdődtek az első öngyilkos gondolataim és azóta alig vannak olyan napok az életemben, hogy nem gondolok a halálomra. Reggel mindig, mikor gimibe mentem és az úttest mellett várakoztam. folyamatosan megjelent bennem a nagyon élénk kép arról, hogy kisétálok a forgalom elé. Könyörögtem a szüleimnek, hogy hadd mehessek el legalább az iskola pszichológushoz. Az iskola pszichológus pár találka után megállapította, hogy akkor, 14 évesen, nagyon erőteljes szorongással küzdök, ami igaz is volt, de a szüleim nem tettek semmit, hogy kezeljék, mert megilyedtek hogy az egyetlen gyermeküknek gyógyszereket, nyugtatókat kell szednie...
Most 19 vagyok, a szüleim nagyon aggódnak értem, mert látják rajtam a depresszió tüneteit, de továbbra se hajlandóak teljes szívből támogatni, hogy végre professzionális segítséget kapjak. Ha meg megint szóba kerülnének a gyógyszerek, biztos megint viszakoznának. A szorongásom azóta se múlt el teljesen. Nem tudok normálisan ismerkedni emberekkel, mindig eltaszítom, vagy akaratlanul elriasztom őket. Párkapcsolatom még nem volt és nem is tudom elképzelni, hogy legyen. Eddig három srác próbált velem komolyan ismerkedni. Mindegyik kedves volt és érdeklődött irántam, de nem tudtam megnyílni, egy burokban éreztem magam. Ami a legjobban kiváltja belőlem a depresszió érzését, az a magány. A legjobban az fájt, amikor az egyik közeli hozzátartozóm azt vágta a fejemhez, hogy egyedül fogok meghalni. (Ez az egyik legrosszabb dolog szerintem, amit egy ember valaha mondhat másnak) Az önértékelésem a nullán van, elvesztettem a szenvedélyem az írás és rajzolás terén. Nem tudok rendesen aludni,, sokszor alig, vagy csak nagyon minimális adagokat eszem. Félek és bizalmatlan vagyok az emberekkel szemben.
Szeretnék segítséget kapni, de rosszul esik az, hogy a szeretteim, akiken kívül nincs másom a világon, sokszor csak rontanak a helyzeten. Amikor tinédzser voltam, az anyám megpróbálta normalizálni bennem az öngyilkossági gondolataimat, valamint ha beszélni akartam róluk, akkor jött a bűntudatkeltés (anyám elkezdett azzal fenyegetőzni, hogy akkor ő is megöli magát) apám pedig azt mondta, ha mégegyszer beszélni merek arról, hogy megölném mafam, pofon vág (azután meg nem érti, hogy miért nem tudok megnyílni előtte...)
Egyetlen igazi támaszom talán a legjobb barátnőm, aki mindig meg tud hallgatni és támogat, hogy szakmai segítséget kapjak.
Írj a kék vonalnak vagy hívd fel őket! ♥️
Hogy vagy azóta?🥺❤
Az Anorexia Nervosáról megnéznék nagyon egy videót tőled.
Egyetértek :)
Támogatom
Én is!
Ez engem is érdekelne.😶
Yey, már nagyon régen vártam erre a videóra. Egyszer amikor kérdezted, hogy milyen videó legyen, akkor javasoltam ezt a témát, de amúgy az miattam volt? Jó gondolom nem, de attól még örülök ennek a videónak :DDD
4:04 ezek szerint én egész életemben depressziós voltam/vagyok😅
Nem komolyan venni!!!
Oh basszus, de nagyon szükségem volt erre a vidóra, köszönöm Attis!❤
Szegény divatdepressziósok most lebuktak...
Fuhhh nekem volt egy ismerősöm aki annyira mondogatta hogy ő többször is volt depressziós de kijött belőle (segítek: nem volt az. Egyáltalán 😂)
A tiktok ezektől hemzseg :(
Xd
Sajnos egykorú vagyok ezekkel a 12 éves "divatdepressziósokkal", nekem is van egy ilyen osztálytársam. Ha tehetném azt kívánnám, hogy a 80-as években szülessek:(
@@MzkTme04 utálom őket
A borderlineról is szívesen látnék videót tőled 🙏
"Ne diagnosztizáljam magam". Viszont ha a videó elején emlitett tüneteket kivétel nélkül produkálom az azért gyanús. A videó egyébként fasza lett!
Hála az égnek, hogy soha nem tapasztalhattam meg, milyen a depresszió. Rám talán csak az önértékelési problémák igazak kis részben, de 14 évesen ez teljesen normális lehet. Olykor olyan, mintha két egymást nem túlzottan kedvelő embert zártak volna össze bennem. A kölső énem bírálja a belsőt, az pedig a külsőt. Máskor meg teljesen más vagyok, mint általában.
Viszont, mikor ezeket a videókat nézem, és a kommenteket olvasom, mindig megnyugszok. Rájövök, hogy tényleg van mit fejlesztenem magamon, de másoknak nagyobb szüksége van most törődésre, hisz nekik komolyabb problémáik vannak. Köszi Attis, rengeteget tanultam a videóidból!
Bakker! Én azt hittem a legbetegebb "depis" ember vagyok a világon!!! Ennek ellenére én a kommentek olvasása után: egészséges depresszióm van!
Köszi a videót! Király vagy, mint mindig! :)
Király vagy Atis, minden héten várom az uj videódat, láttam már az összeset. Olyan jó, megnyugtató hangod van ha nem tudok aludni mindig bekapcsolom a videódat és nem kell 10 perc, hogy elaludjak, de persze másnap megnézem a videót rendesen, este meg megint alszok rajta. Nagyon jó és érdekes videókat csinálsz, eleinte csodálkoztam hogy, mindig elálmosodok a videókon pedig nem unalmas, de rájöttem hogy a hangod miatt van. Köszönöm a sok tudást és köszönöm, hogy megszüntetted az elalvási problémáimat.
Nálam sz volt, hogy általános iskolában nem tudtam beilleszkedni 8 év alatt sem az osztályomba és ezért elkezdtek nagyon szekálni, csúfolni kiközösíteni és néhány tanárom is visszaélt a hatalmával és igazán egyik osztálytársam( nevet nem mondtok) kezdett el a legjobban szekálni tegyük hozzá lány volt az illető. Ezek után a szüleim észrevették, hogy nem alszok olyan sokat ezért elküldtek egy szakemberhez aki nagyon sokat segített. És ezúton is szeretném megköszöni annak a pár barátomnak a családomnak és persze a szakembernek a segítséget. Most középiskolás vagyok és bár itt is vannak szekálások még nem történt semmilyen nagyobb incidens de ha történne rögtön szólnék valakinek. Szóval a tanácsom: Nekem soha nem voltak öngyilkos gondolataim fel sem merült bennem, de ha valakinek mégis felmerül szóljon a szüleinek vagy keressen fel egy szakembert mert ez komoly dolog és nem szabad magadba fojtani.
Nekem feszt öngyi gondolataim vannak mégsem teszek ellenük semmit, csak hagyom h maguk alá gyűrjenek...
Én ezzel küzdök:
"Megakarok halni-megakarok halni"
Önkárosítás után/rosszullet esetén:
"Nem akarok meghalni - Nem akarok meghalni"
Jó, nem? :D Happy az élet!
Pont most tört rám a depresszióm és most nyomtam volna be az egyik depis zenémet, de előtte fel akartam nézni youtubera és egyből megakadt a szemem ezen a videón... Hát így legyen ötösöm a lottón. De komolyra fordítva. A depresszió borzalmas egy érzés, amiből úgy érzed nincs kiút, mert folyton az a mardosó érzés fogad hogy úgyis minden szar lesz és ez csak egy újabb kudarc lesz amitől még lejjebb süllyedsz abba a bizonyos gödörbe egészen addig, amíg már a fényt se látod a tetején
Én 13 éves korom óta vagyok depressziós, és ezek a tüneteim is mind-mind megjelentek, és a depresszió nálam családi tragédia miatt lettem, és ebből súlyos betegségeim is lettek... Nálam a újra és újra visszatért, és jelenleg szakemberrel dolgozom együtt, hogy élhető körülmények között élhessek. Ma már nincs súlyos tünetem, és gyógyszert nem szedtem, a különböző időtöltések, kreatív hobbi segített sokat még. A vőlegényem, ahogy én is mérgező családban nőttünk fel, és együtt sok mindent küzdöttünk le. :)
Voltam depressziós, 2 és fél évig, én nem tudtam örülni úgy igazán őszintén semminek, és egyre gyakrabban tört rám kiszámíthatatlan időpontokban a sírás. Nem tudtam magamról, hogy az vagyok, mikor a jelenlegi párom nem közölte velem, hogy márpedig szivem, te depresszióban szenvedsz. Ő segített kimászni belőle. Néha még mindig megbotlok, de sikerül felállni.
És valami szimmetria mániám is lehet, mert hitetetlenül zavar, hogy a videóban a szöveg nem párhuzamos a képernyő szélével.
A legrosszabb a depresszióban az, hogy nem érzel semmit és nem érdekel semmi. Nincs se pozitív, se negatív érzés benned, csak a nagy üresség. Nincs értelme semminek, nincs semmihez motivációd. De még ahhoz sem, hogy kiszállj az ágyból és tedd a hétköznapi dolgaid. Például amikor reggel kinyitod a szemed és tudod, hogy napközben ezt, vagy azt kellene csinálnod (ilyen apróságokra gondolok, hogy rendet rakni, vagy főzni magadnak, hogy legyen mit enned) és helyette csak fekszel az ágyban és maximum azon jár az agyad, hogy mi lenne, ha ma nem ennék... meddig bírja ki az ember kaja nélkül...?
Vagy olyanok járnak a fejedben, hogy "ha nem lenne a kutya, akinek enni kell adni, akkor én ma egész nap csak az ágyban feküdnék, lehúzott redőnnyel, a sötétben..." Nincs kedved még a TV-t bekapcsolni sem, vagy a telefonodon netezni... Ha valaki hív, csak nézed a telefonod kijelzőjét, látod, hogy hívnak - de nem veszed fel, hanem csak nézed, amíg a csörgés abbamarad.
Elveszíted az időérzékedet is. Fekszel és egyszercsak rápillantasz az órára, észreveszed, hogy már délután 2 van és csodálkozol, hogy hogyan ment el ez a nap is, hogyan lehet már délután...?
És ez nem csak 1 napig tart, hanem hetekig, hónapokig...
Vannak jobb időszakok, egy hétvége, egy délelőtt, amikor van erőd felkelni és talán még csinálsz is valami értelmeset, de a napok nagy része az előzőekben felvázolt program szerint telik.
Bénultság jellemzi az egészet és üresség. Csak mennek a percek, órák, napok a fejed fölött és ha vagy olyan szerencsés, hogy tudatában vagy annak, hogy mi történik veled, akkor próbálsz ellene tenni - erőt veszel magadon és mégis felkelsz, mégis megcsinálod a hétköznapi feladataidat... de csak mint egy robot. A kiutat akkor sem látod belőle. Reménytelenség jellemzi és csend, üresség.
Én most ebben vagyok... és nem tudom, hogyan tovább.
Ugyanez...valahogy majd csak tul leszunk rajta.
Többször is voltam depressziós, a kiváltó ok mindig valami durva nyomasztó, saját erőfeszítéssel megváltoztathatatlan helyzet kialakulása volt, mint például a gyász.
Mindig sikerrel felépültem.
Ha bárkinek segíthetek ebben a témában, az kérem jelezze, felvehetjük a kapcsolatot és megpróbálok a tőlem telhető legjobb módokon segíteni.
Üdv. :Annamari
Én voltam is és vagyok is! A mindennapi öngyilkos érzés mellett nagyon sok dolgot kell ilyenkor visszafolytani.
Először is, aki valóban depressziós annak eszébe sem jut kiírni facebook-ra!:) (ezt muszáj volt)
Kivéve, ha felismeri, hogy baj van, és segítséget szeretne, de nem tudja, hogy mit kezdhetne a helyzetében. Ilyenkor megpróbálhat akár Facebook poszttal is figyelmet keresni, hátha érkezik valami segítség. Persze nem az ilyen "jajj, most annyira depis vagyok" posztokra gondolok, hanem amikor csak valami lehangoló zenét, videót, sztorit oszt meg valaki akár megjegyzés nélkül, akár burkolt megjegyzésekkel. Az ilyen poszt simán lehet segítségkérés, még ha nem is tudatosan, meg természetesen ez sima szomorúság alatt is előfordulhat, nem feltétlenül depresszió jele, de érdemes rá odafigyelni legalább a szeretteink körében. :)
@@BlackNorbX Persze,egyet értek,de én pont a "jajj,most annyira depis vagyok" jellegű posztokra gondoltam.:)
Vagy tiktokra sírós videot kitenni:)) pár napja töltöttem le de hányat láttam már🤦🏼♀️
A legtobb depressziosrol az ember nem mondana meg hogy az
Sajnos ennek a betegsegnek az egyik legrosszabb tulajdonsaga hogy az ember fel beszelni a valodi eleterol ezert ha valaki kerdez rola valamit a legtobbszor inkabb elterelik a temat vagy hazudnak az eletukrol mivel felnek hogy ha mondanak magukrol valamit azert masok le fogjak nezni oket
Ezert ha valaki kiirja facebookra hogy "depis" akkor 99.9% hogy nem az csak egy gyoker divatdepresszios
De nekem igen.
Én kimerem írni, kikiáltom a világban h igenis bipoláris depresszióm van és borderline személyiségzavarom keveréke ami rosszabb mint az AIDS!!!!!
Pont néztem az egyik videódat az intelligencia fajtáiról, mikor észrevettem hogy új videót tettél fel :)
Örülök, hogy csináltál erről videót. Én már vagy 1 éve sejtettem, hogy depressziós vagyok . Szerintem ez inkább a családi hátterem miatt jött létre. De hiába próbálkozom megbeszélni valakivel, valahogy nem értenek meg engem azt hiszik, hogy csak azt akarom elérni, hogy sajnáljanak. Na mind 1 folytasd a videózást és ne fejezd be mert nagyon sok embert felvidítasz sok videóval(belértve engem is)( a sok szóismétlésért elnézést kérek)
Elvileg bipoláris vagyok, orvosi megállapítás. Nem nagyon elemzem magamat ilyen tekintetben, csak haladok a hangulatom sodrásával. Többnyire szomorkodás van, legalábbis azt veszem észre legkönnyebben. Amikor pedig jól vagyok, kb ideális a hangulatom, és ez az állapot így vagy úgy elhúzódik, gyakran veszem észre, hogy elkezd hiányozni a szomorúság. És aztán ott kötök ki előbb - utóbb, hogy valahogy arra fókuszálok, ami elszomorít. Ha kell, szomorú zenéket is hallgatok, csak hogy elérjem a kívánt mélységet.
Már legalább 10 hónapja depresszióm van. 14 éves vagyok, 2019 szeptemberében kezdődött, senki nem tud róla, még a szüleim sem, akiknek eddig sok mindent elmondtam.
Elkezdtem eltávolodni a barátimtól, a "legjobb barátnőm" teljesen elhagyott. Az iskola iránti érdeklődésemet teljesen elveszítettem, csak a szüleim miatt ültem le néha tanulni.
Mindent elveszítettem, ami boldoggá tett.
Már azt sem tudom, mi tehetne engem boldoggá.
És már annyira nem bírom ezt. Fel akarom adni, mert nekem ez már egyáltalán nem megy.
Amiben most, még mindig benne vagyok, olyan, mint egy tornádó.
Néha kicsit lelassul a szél körülöttem, ilyenkor látom a kiutat, de mégsem tudok átlépni a tornádón. Egyszerűen megijedek az emberektől. Félek tőlük és a legtöbbüket annyira nem szeretem. Soha nem értenek meg, mindig megbántanak és olyan különcnek és elveszettnek érzem magam, ha velük vagyok.
Most megyek kilencedikbe, ezért új osztályt is kapok. Tudom, hogy lesz lehetőségem ismerkedni, de mégis annyira félek. Folyamatosan előjön szociális fóbiám és a szorongásom, ha emberekkel kell lennem. Sosem tudok lazán és stresszmentesen ellenni velük. Aggódom, hogy semmi nem fog változni kilencedik osztályban, mégis reménykedem.
De félek, hogy nem is kéne reménykednem, mert úgy csalódás ér majd.
A legjobb barátom lett a magány. Rajta kívül sokszor úgy érzem, hogy senki nem szeret.
Fogalmam sincs, mit kéne tennem. De tényleg.
Annyira nem mertem ezt az egészet ide leírni, mivel senkivel nem közöltem még ezt, de olyan jól esett leírni, amit legbelül érzek, még ha az érzelmeim nagy része üresség is.
Mond azt, hogy rossz ember vagy majd tedd hozzá,még mindig jobb vagy mint az átlag, ez mindig megnyugtat engem.
Ugyan miért lennél jobb????????????
Az a baj, hogy sok ember poénra veszi azt ha valaki depressziós...
Jelenleg 29 éves vagyok. Én 12 éves korom óta vagyok pánik beteg. Mindezt az iskolában felgyülemlett depresszió okozta, ugyanis 1. osztálytól kezdve állandóan piszkaltak, kínoztak az osztálytársaim...pedig a légynek sem artottam. 16 éves korom óta szedek antidepresszánsokat. DE... azóta még rosszabb állapotban vagyok. 2013 - ban meghalt a nagyapám, 2019 - ben meghalt a nagyanyám. Az én történetem ezzel a témával kapcsolatosan nagyon hosszú, csak így, röviden írtam le.
Ezt a videót most láttam és nagyon elgondolkodtató!
Véleményem szerint ami a legjobban ki tudja hozni az emberből való depressziót (totális önbizalomhiányt akár) az a megfelelni akarás, az ha leminősítenek,(teszem azt egy magasrangú személy, oktató) illetve mikor bekell látni hogy a sikerek érdekében szükség van az alázatosságra, mely tényt nehéz elfogadni. Én egyetemi tanulmányok miatt érzem/éreztem magam elégge depressziósnak, mert számomra nem volt megszokott, hogy megbuktatnak, az hogy belemondják a szemedbe, hogy nem vagy érdemes pedagógusnak, ha nem tudsz eleget dekázni te nem vagy senki stb....
Ezen tényezők és a tudat, hogy ezt valaki gondolja rólad nagyon le tudja az embert építeni, emellett gátolja az álmait és ami még rosszabb ha olyannal szembesülsz amibe te nem lettél beleszokva, nevelve.
Talán a legnagyobb probléma, mikor elveszted magad felett az önuralmat és aztmondod magadban, hogy "ezek szerint" biztos nem érek semmit ha az személy aztmondja. Nálam ez kifejezetten nagy sebet ejtett mikor az embert nem az alapján ítélik meg milyen ember, hanem olyan dolgok, cselekedetek révén amit soha nem csinált...és most meg kell csinálja.
Szia Attis. Nagyon tetszett ez a videó is. Azt szeretném kérdezni hogy láthatnánk-e videót a sztoicizmusrol (angolul: stoicism). A napokban fedeztem fel ezt az élet stílust és szerintem egy nagyon érdekes témáról van szó.
További szép estét/napot 🙂
12:21 Attis, még a komoly témáknál is megvan a hülyeséged :D Depresszió örökké :D
(Jegyezd meg míg a föld kerek,
mindig lesznek rockerek
De mivel a föld ovális,
jó lesz nekünk a metál-is :P )
Köszönöm Attis!
Most megerősítést nyert az, amit hosszú hónapok óta sejtek, csak nem igazán akartam megnevezni. Nekem ezek a hosszú hónapok több részre tagozódnak, attól függően, hogy hol laktam éppen. Kollégista voltam, hazajártam.
Hogy milyen érzés a depresszió? Mintha egy hatalmas lyuk lennék. Mintha a lelkem és az elmém üresen kongó, végtelen fekete lyuk lenne. Minden egyes tettem során rám üvölt valami, hogy Ne! Nem csinálhatod!
Az életemre is kihatással van. Végzős egyetemista vagyok, diploma előtt. Nem tudtam megírni a diplomámat. Egyszerűen csak üvölt bennem egy hang. Üvölt és sosem hallgat el. Néha távolodik, néha pedig szinte a fülembe ordít.
Az elején csak levert voltam. "Biztos őszi fáradtság." Aztán pedig jöttek az impulzív személyiségemhez egyáltalán nem passzoló reakciók: semmi nem hergelt fel, nem vitáztam, nem védtem foggal-körömmel az igazamat.
Majd jöttek azok az éjszakák, amikor már nem tudtam aludni. Nem éreztem magamat sem fáradtnak, sem ébernek. Nem voltam képes elaludni. Hosszú órákon át csak a plafont bámultam, a fülembe metal, rock üvöltött, és csak a plafont bámultam gondolatok nélkül.
Egy örökké agyaló ember vagyok, mindig van egy félkész fikció a fejemben. De mostanában nincs. Csak a bántóan fehér üresség, és az üvöltő hang. A zene elnyomta a hangot. Egy ideig.
Megváltozott a környezetemhez való hozzáállásom. Mindig is rendetlen voltam, sajátos rendszertelenséggel.
De most? Mindent katonás rendbe tettem, mindent átsikáltam hetente többször és kényesen ügyeltem arra, hogy senki még csak meg se említsen semmi kritizálhatót velem vagy az élet teremmel kapcsolatban.
Az evés annyiban változott, hogy állandó hányingerrel küzdöttem, nemegyszer nemcsak ingerrel. Bűntudatom van, ha eszek.
Értéktelennek érzem magam és azt, amit csinálok. Egész nap csak a csukott ajtó mögött feküdnék, nem csinálva semmit és jó napnak érezném.
Olyan, mintha egyszerre lennék rákos, vesztettem volna el valakit és lőttem volna le egy ártatlan gyereket.
Fájdalom, gyengeség, reménytelenség, magány, félelem, bizonytalanság, bűntudat. Ezek húznak köréd egy üvegfalat, amin keresztül látsz, hallasz, de nem érzékelsz környező tényezőket.
Én kiírom magamból. De leginkább csak agonizálok, levegőt veszek, és eszek, mert elém rakják.
Bár elfelejtenének engem! Nem kell rám gondolatot pazarolni....
De bennem a halálvágy öncsonkításban ,,kimerül".
Nagyon jó lett! Jah várj... :'D
Toni, te nagyon unatkozol.
@@saavedrafamily.565 Edd ki
Nálam ez az egész szocális szorongással kezdődött, folyton azt éreztem, hogy azért néznek, mert kritizálni akarnak és ingerült és mérges lettem emberek között, ha túl sok idegen vett körül még ájulás közeli állapotba is kerültem. Aztán elkezdtek megjelenni a nem túl pozitív gondolataim a világgal és magammal kapcsolatban is. Folyton levertnek érzem magam, legszívesebben csak aludnék, nem lelem már örömöm azokban a dolgokban, amiket régen csináltam és a gimnáziumi tanulmányaimat is megnehezíti, mert nem tudok annyira figyelni, mint kéne. Elzárkóztam a családomtól és a barátaimtól, a párkapcsolatomba viszont minden maradék életkedvem és szeretetem próbálom befektetni (sikertelenül), mert úgy érzem, hogy ez az egyetlen ami segíthet. Nem tudok senkinek semmit javasolni, magam sem tudok mit kezdeni magammal, de mindenki aki hasonló dolgokkal küzd, üzenem, hogy kitartást és nem vagy egyedül!!
Én 13 évesen lettem mondhatni először depresziós. Tulajdonképpen az ilyen családi gondok miatt, a ts-em miatt és az embertől való undorom miatt. Ez az időszak volt életem legsötétebb időszaka. úgy elzárkósztam a világtól mint a KDK ( értsd:Koreai Demokratikus Köztársaság). Sokszor voltak öngyilkos hajlamaim és azokban a pillanatokban a saját céljaim/álmaim se érdekeltek, csak EGY, a családom. Megfordult a fejemben milyen fájdalmat adok nekik azzal ha végett vetek az életemnek. Így sokszor halogattam a dolgot. A suliban valló bántalmazások, megalázások (a lányos pofám és az egyedi stílusom miatt) és rasszizmus is rá tett még egy lapáttal. Vágni egyáltalán nem vágtam magamat mivel nem tudtam, hogy lehet ilyet. Nem ittam mivel nem volt annyi vér a pucámban. Ami boldogított egy picit az a rajzolás volt ami szinte saját világomba való menekülést jelentette. Meg még néha magam elé fektettem egy föci könyvet és elkezdtem tanulgatni a világ országait. Anyukám Késsőb észre is vette a változásokatt, mivel előtte egy életvidám gyerek voltam. Mondta, hogy elvissz pszihiátriára, de tagattam hogy depresziós lennék ezért nem is engedtem. Ekkorra már nagyon ellenséges lettem a családommal is. Késsőbb már belefáradtam leültem anyukámmal és nagynehezen megnyíltam. Rá egy évvel diabegyes lettem ami ennek következménye is lehetett mivel senki nem volt a családunkban cukorbeteg, és így az orvos is a depressziómra tudta fogni. Mostanra 17 vagyok, drogom a rajzolás az alkohol pedig a makettozás. Tanácsnak meg azt tudnám adni az én szemszögemből véve hogy próbáld megbeszélni a gondjaidat! Ne tartsd magadban mert azzal csak még rosszabb lesz a hejzet! Ne akarj meghalni mert lehet szép is az élet ha hagyod azt beengedni vagy azzá tenni. (hosszú lett és lehet kicsit részletes is vagy néhol hülyeség. Ha tényleg ezért bocsi.)
Én 11 éves vagyok és 8 éves korom óta depressziós vagyokcsodás családom van de rettentő rossz környezetem volt régóta az iskolában mert az osztályom mindig megalázott, kicsúfolt, 1 lány miatt nem voltak barátaim. 3 éve a papagájom elrepült a szemem láttára és napokig kerestem mindenhol de nem találtuk meg, hetekkel később az egyetlen barátnőm kiköltözött német országba.
Régóta röplabdázom és imádom de a csapatom szinte az osztályomból áll .
Tegnapelőtt volt egy edzés mert meg lett engedve a polgár mester által, mikor oda értem kedvesen köszöntem és csak az "ohh ne" választ kaptam röktön gyomorgörcsöm lett
Ennyi.
Köszönöm ha eddig elolvastad.
KOSZONOM SZEPEN . NAGYON TANULSAGOS VOLT. SOKAT TANULTAM BELOLE ES NAGYON ERTRLMES MAGYARAZATOT KAPTAM. ❤😢
13:55 Tetszett a videó, ment a like, bár már láttam egyszer, de azért jó vissza nézni a régebbi videókat is.
10:55 Akármikor elrángatnak valahova, általában átmegyek robotba, és ignorálok minden behatást vagy ilyen dolgokat, és csak állok, és megyek, vagy csinálom amit mondanak.
11:09 Az egyik macskánk meghalt, a másik meg nincs olyan állapotba, hogy hozzá akarjak érni.
11:32 Nem tudom az igazságot kiiktatni
11:36 Ekkora megfelelési kényszer mellett, csak arra figyelek, hogy mások jobbak nálam és én nem vagyok jó.
11:40 Felkelni ebből a rémálomból.
11:46 Mindig ezen pörög az agyam és felidegesít.
11:53 Az életem egy folyamat, ami egy szörnyű tragédiához vezet.
12:01 A boltba nem tudok elmenni úgy, hogy ne izzadjak vagy reszkessek. I
12:40 Másfél év szerintem már gyanús lehet.
12:59 Főleg ha a szülei miatt ment tönkre, és a párja őt hibáztatja mindenért.
13:10 ..
13:42 Ezért próbálnak írni ilyen kommenteket, de ha észre vennék őket egyáltalán, akkor is elmenekülnének.
13:51 Nagyon is.
Azt hiszem voltam már, 2018 áprilisától kezdve majdnem 2 évig jártam iskola pszichológushoz, bántottam magamat,egyszerűen nem éreztem semmiz se csak nem akartam itt lenni mert nem láttam semmi értelmét, egyszerűen csak léteztem és nem éreztem,alig tudtam aludni,enni abszolút nem ettem. Borzalmas volt. Most már járok pszichológushoz, és anyaekkal is jó a kapcsolatom.
Ne féljetek segítséget Kerni!!❤
Én is depis voltam. Mindig, már kiskorom óta arra vágytam, hogy boldog legyek. Sose kaptam szeretetet, és mindig megkaptam, hogy "Csak azért jöttél a világra, mert te lennél a harmadik, akit elvetetek, és már nem akartam". Ovodában és iskolában is egyedül voltam, mindenki lenézett, csúnyának tartott, egy rossz szóért (gondolataimért, érzéseimért) képesek voltak megverni. Alapból kevés kg is voltam és kicsi is, szóval fájt. Már 7 évesen volt egy öngyilkossági próbálkozásom, de akkor még féltem megtenni, és éltem tovább, remélve, hogy boldog leszek, avagy valaki azért fog szeretni, aki vagyok, és nem azért, ahány kg, ahány cm, amilyen a testem, az arcom, bármim. A próbálkozásom utántól vágtam magam.10-11 éves koromban kezdtem el alkoholt fogyasztani. 5 éve elhatároztam, hogy nem fogok ezen a sszzaarr világon élni, mert nem volt, nincs, és nem is lesz értelme. De pont nyáron, egy internetes játékban, találkoztam egy lánnyal, akivel beszélgettem. A szívem rendesen lüktetett érte (Bradycardiám van), és először nem is tudtam mi ez az érzés, s majd akkor tudtam meg, mikor minél többet beszélgettünk. Azóta minden évvel többet tett értem, segített rajtam, és.. boldoggá tesz. Megkaptam őt, őt, akire mindig is vágytam. Mai napig, amikor beszélgetünk, a robot életem, már nem is találom értelmetlennek. Tudom, ha nekem sikerült egy olyan személyt találnom, aki nekem a mindent jelenti, mindenki képes lesz, és egy szerető ember nagyon sokat tus segíteni a depresszión. (De nála jobb személy nincs!)
Azóta nem vágom magam, felhagytam az ivászattal is, és kevésbé van rossz kedvem,rossz gondolatom és meghalni akarásom. Szóval senki se adja fel, mert ha egy olyan srác, mint én, képes volt megtalálni a boldogságot, mindenki képes lehet. (De az én boldogságom nem múlja felül senki, és főleg nem azt, amit a barátnőm tett értem ezidáig!)
most ügyesnek érzem magam, mert végre jól sikerült egy teszt
Nem tudom , hogy miért írom le.
De mindenek elött hozzá tenném nem sajnáltatni akarom magam .
valószínűleg senki nem olvassa el , de hátha valakit megsegítek hogy ha szarul érzed magad , járj utána mit tudsz tenni sürgősen . Mert pl engem már ez se nagyon motivál . A 10en akárhány éves korom óta van egy pszichológusom aki "kísérget" ő állapította meg hogy tartós , mély depresszióban vagyok ajánlotta is a pszichiátriát illetve az elvonót (mert már ez is közre játszik...) . 27 éves vagyok és egy jó ideje tart , magam sem tudom mióta . A videóban az összes tünettel rendelkezem az öngyilkosságot leszámítva ! És még tudnék hozzá tenni pár száz dolgot . Olyannyira régóta tart hogy rá ment a kapcsolataimra , annyira hogy majdnem az összes ismerőssömmel megszakadt a kapcsolatom , egyáltalán nem tudok új és tartós vagy komoly kapcsolatot kialakítani . Aki belép az életemben az kb megy is ! Saját magamt sem tudom hova tenni. Annyira nem vagyok kapcsolatban magammal , hogy sokszor nem értem mi miért történik , az egészségemre is ráment , és nem tudok egyszerűen lemondani az önrombolásról , a motiváció kitartás célok ésatöbbi majdnem , hogy egyáltalán nem érzem magamon . Szinte ezt az egészet már teljesen természetesnek érzem...
Rossz családi környezet váltotta ki nálam(10-16 éves koromig kb). Nem volt étvágyam, ki sem mozdultam a sötét szobából, folyton aludtam. Eljutottam arra a pontra is már, hogy nem voltam képes sírni semmin. Leginkább ürességet éreztem, nem vágytam semmire és minden este úgy feküdtem le aludni, hogy bár ne kelnék fel másnap. Vagdostam is magam(erre egyáltalán nem vagyok büszke). Egy ponton rávettem magam, hogy elmenjek iskola pszichológushoz, aki elküldött pszichiáterhez ott egy teszt alapján megmondták hogy mély depresszióm van, gyógyszerekkel akartak kezelni de szerencsére édesapám ezt nem hagyta. Lassan 23 éves vagyok de elmondhatom magamról, hogy önerőből sikerült kijönnöm ebből. Elkezdtem barátokat gyűjteni, kijárogattam, az otthoni probléma is megszűnt, elkezdtem foglalkozni is magammal, a külsőmmel hogy tetszek MAGAMNAK. Nehéz az út ami kivezet ebből a betegségből, de nem lehetetlen.
06:55 konkrétan felsoroltad, hogy mik váltották ki nálam a jelenleg már 8 éve tartó depressziómat :D
Levágattam a hajam hogy legyen életcélom. Megnöveszteni:D
Én pedig levágtam a hajamat egy kirohanós fázisomban 😔
Sztem ez rosszabb...
Semmilyen hajam lett, itt ott belevágva, sehogy sem áll.
Szerintem a világ legkisebb gondja ha épp nem nézel ki jól. Erre pont akad megoldás. Javaslom a fejpántot vagy a sapkát, kalapot. Zselével akár tök menő frizura is lehet. Ki lehet bírni így amíg visszanő. Elvégre 4 hónap alatt csodahosszúságot növekszik a haj, az ember pedig jobb esetbe 9 évtizedet él. Dúrva hogy ezidő alatt még hányszor lehetsz szép különféle módon.
Én is voltam depressziós nem kevés ideig. Nekem leépítő családom van akiknek semmi sem jó amit csinálok és halatmasak az elvárásaik minden szempontból felém. Mármost ebben a szituációban nincs meg az a lehetőség, hogy rájuk támaszkojak és a baráti társaságom sem valami segítő kész. Nagyon nagyon sok ideig ment ez és a gyülöletet, haragot használtam arra hogy bármit is elérjek. Iskolában és úgy általánosan is. Segítséget nem mertem kérni és vagdostam magam, hánytattam magam és még sok más önromboló dolgot csináltam. Egyszerűen nem tudtam úgy tükörbe nézni hogy ne kaptam volna hányingert attól amit látok és attól aki voltam. Bele kerültem egy mókus kerékbe. Bántottam magam mert gyűlöltem magam és gyülöltem magam mert bántottam magam. Nagyon behúzódtam. Minden ok nélkül sírtam és öngyilkossági kísérletem is volt. Ilyen állapotban nagyon de nagyon nem nézi azt az ember hogy mit eszik vagy hogy természetben maszkajon vagy akármi. Olyankor csak egyedül akar lenni, mindenkit ellök magától. Egy depressziós személy nem fogja semminek a pozitív oldalát nézni. Megteszi a kötelezőt amit el árnak tőle vagy kötelessége és azon túl csókolom szocializálodás és minden egyéb más. Ilyenkor van a depressziós személy és a saját ereje. Vagy kijon belőle vagy nem. Legtöbbször a gyülöletet használják erre. Ezzel viszont nagyon vigyázni kell mert szociopatává válhatunk. Kiégnek az érzelem faktoraink és itt bukott az egész. Nekem egy pszichológus segített egy darabig. Oda is egyik osztály társam tépaszott el amikor látta hogy nagyon de nagyon nem oké velem. Aztán oda sem jártam mert cikinek tartottam hogy órákról kéreztetnek el és ezt mindenki tudja hova is megyek. Nálam egy pszichológus kezdte el és egy párkapcsolat fejezte be ezt az utat. Azóta is ugyan abban a párkapcsolatban vagyok és teljesen jól érzem magam és szociopata sem lettem.
Én még sosem voltam depressziós, de amikor meghalt a kedvenc kutyám, akivel vidéken ismerkedtem meg, napokig pityeregtem. De túl tudtam tenni magam ezen, mert a szívemben mindig gondolok rá. Nagyon barátságos kutya volt... 🥺Szerencsére nem lettem depressziós.
Voltam: tökéletesen reménytelen és kilátástalannak éreztem mindent. Ugy ereztem hogy mindenhol es mindenkinek útjában vagyok, hogy a világ jobb hely lenne nélkülem. Olyan volt, mintha egy lathatatlan burok venne korul, es teljesen megbenit. Lathatatlanna tett. Keptelen voltam barmifele cselekvésre. Még egy elejtett papirzsepit sem vetem fel. Mert annyira mindegy volt minden. A legrosszabb napokban nem jottem ki a szobabol es inkabb nem ettem es nem ittam, hogy ne kelljen felkelni es wc-re menni. A legmelyebb pillanatban egy belso hang biztatott hogy vegezzek magammal. Meg is próbáltam. Borzalmas volt. Evekig tartott kozben m8nden embert elvesztettem akik azelott korbevettek. Persze kozben es azota lettek uj ismeretsegek. De nem olyanok mint korábban. Maradando karokat okozott a szemelyisegemben, hogy hosszu honapokig nem mentem orvoshoz. Keptelen voltam emberek közé menni.
Szia! Azt szeretném kérdezni hogy a furcsa álmok mire utalnak? Válaszodat előre is köszönöm...
16 éves vagyok. Már próbálkoztam öngyilkossággal többször is. Ez egy nagyon összettett érzés. Az éltednek úgy érzed nincs célja, én néha volt hogy színeket sem láttam. Az interneten lehet keresi segítséget de az nállám csak rontott. Mivel próbálkoztam ídőben oda ülni. De inkább csak stresszelt. A depresszió miatt vagdostam magam és folyamatosan fusztrált vagyok. Apró dolgokon például majdnem el estem, dolgozatban a vártnál 1 pontal kevesebb volt a teljesítményem. Nagyon mérges voltam de a dühöt és feszültséget nem tudtam le vezetni. Ezért sokszor az hogy fizikai fájdalmat okoztam egy időre meg nyugtatott. Nem sok időre csak 1-2 percre de nyugodt voltam. Soksor a vér látványa nyugtatott meg. Röviden ilyen. De ez egy nagyon szív szaggató érzés. Konkrétan azt érezem hogy belül szaggassák szétfelé a szívem.
Először elvesztettem a fiatal húgom aki rák betegségbe szenvedett, és haláláig én gondoztam aztán,rá 1 fél év múlva,balesetben meghalt a párom akit imádtam,így egyszerűen nem tudtam aludni,akkor még nem tudtam mi van velem mert azelőtt nagyon jól aludtam mindig.Az ismerősöm ajánlatára elmentem dokihoz,mivel napokig csak pár órákat bírtam aludni.Így először hallottam a depresszió szót.igy kaptam gyógyszert ami sokat segített,de azt had mondjam még el hogy a család is sokat segített mert mellettem voltak és segítettek a szeretetükkel törődéssel.
Soha nem vagyunk egyedül!
tök fura hogy amikor felsoroltad a tüneteket akkor, annak a nagyrésze igaz volt rám de mégis tudok néha örülni🥲🤔🤐❤🔥🖤AMÚGY HA A DEPRESSZIÓ NAGYON ELDURVUL ABÓL LEHET AZ EMÓ🖤 Nagyon információ dús lett ez a videód is mint
MINDEGGYIK❤
Szia Atis!
Elég sok érdekes témában készítesz tartalmakat, és nekem az lenne a kérdésem hogy volt e olyan, amikor magadra ismertél egy adott videó készítése közben?
Nagyon köszönöm észt a videót remélem lesz mêg😭💔😣
Atis. Ha szépen meg kérlek legközelebb a tesztet nem csak instagramm storiba rakod ki hanem mondjuk a leírásban is ki teszed? Csak mert ha kicsit később tudja valaki meg nézni a videót (ahogy most én is) akkor már nem tudja el érni a tesztet. Nem muszáj csak kérdezem, hogy lenne e ilyenre lehetőség. Köszönettel egy lelkes rajongód ☺❤
Voltam/ voltunk depressziós 6 hónapos terhesen a férjem balesetett szenvedett ahol lebénult deréktól lefelé. Pokolian nehéz volt.Mivel terhes voltam nem kaphattam gyógyszert. Terápiára kellett járni 3 hónapig. Amikor már képes voltam gondolkodni egy elbeszélgetésnél megkérdezték mi lesz a babával és a férjemmel ha feladom? Hagyom szét hullani a családot? Itt kezdtem felállni...Ma van egy 6 éves csoda kedves lányom. Ígyekszem férjemnek mindenben segíteni mindig mellette lenni. És imátkozni hogy isten adjon erőt a mindennapokhoz. Viszont hálás vagyok a sorsnak a lányomért és azért hogy a férjem túl élt egy balesetet ahol 2 meghaltak.Ma ápolásidíjon vagyok a férjemmel és ez mellett heti 2 szer motivációs tréninget tartok a kórházban ahol kezeltek. Isten segített.Ki lehet mászni a leggmélyebb gödörből is csak akarni kell!
18 éves vagyok és valamiféle hullámzó effektus ejtett csapdájába. Régen 4 éve egy folyamatos több irányú nagy hatású mérgezésnek hála, a mai napig hullámzik a két állapot. Pontos ciklikája nincs de pontosan cserélődik a két állapot.
mániás depresszióm van 2 éve lassan..
megtanultam vele élni :) de igy vagyok teljes .. Nekem nem kell orvos se antidepi kockacukor. Mert azt érzem szükségtelen, nekem elég ilyen depi hullámkor... csupán 5 perc 1 cigi és egy kávé amibe össze szedem magam :)
Engem senki nem diagnosztizált depressziósnak, de sejtettem, hogy az vagyok. 18 éves voltam (most 23 leszek lassan), amikor az akkori pasimmal szakítottunk. Kimondhatatlanul szerettem akkor, most sem tudom, hogy miért, de annyira különleges érzés volt. Majd szakított, mert már nem szeretett eléggé. Azelőtt is folyton elhanyagolt, nem foglalkozott velem, de reménykedtem, hogy majd miattam megváltozik... hát nem. Szakításunk után egyből fel is szedtem 8 kilót, talán 1-2 hónap alatt, ha jól emlékszem, pedig nem éreztem úgy, hogy többet eszek. Már amikor elkezdett elhanyagolni jöttek minden este a rémálmok, de ezután egyre rosszabbak lettek (azóta is szinte csak rémálmaim vannak). Úgy éreztem, mintha a világ csupa fekete és szürke lenne, jelentéktelennek éreztem magam és az életet, nem éreztem azt, hogy igazán boldog vagyok, még az érettségimnek sem örültem. Minden nap meg akartam halni és azon gondolkodtam, hogy hogyan lenne fájdalom mentes, de a tesóm miatt és a szüleim miatt (akik néha elég mérgezőek tudnak lenni), nem voltam rá képes. Egy haverom tartotta bennem a lelket, neki egyedül bármit elmondhattam. Pszichológushoz nem akartam menni, mert úgy gondoltam, hogy semmi hasznosat nem tudna mondani, amit amúgy sem tudnék. Végül megismertem a mostani párom, aki már vőlegényem és ő megmutatta, hogy valaki számára igenis értékes vagyok. (Ezt az utolsó mondatot meg is könnyeztem. Örülök, hogy ő van nekem és elfogad olyannak, amilyen vagyok)
Szia sajnos én magam is depressziós vagyok. És első sorban a negatív lány ügyeim vezettek ide mert voltak ilyen töréseim. Sokszor csaptak már be engem vagy sokan csak a rossz embereket szereték mármint lányok. És engem életem során az összes lány csak elküldött. És senki se fogalkozott azzal, hogy én hogyan érzem magam. 17 éves korom óta érzem hogy baj van és egy idő után már öngyilkos gondolataim is voltak sajnos. És mára 22 éves vagyok még mindig nem vagyok boldog és jelelnleg se iskolám se munkahelyem sincs a rendszergazda bizonyítványt is csak másodjára sikerült letennem. És ilyen álapotba kb semmihez nincs kedvem nem érdekel semmi rossznak látom a világot reménytelennek az életemet. És már azóta több piát is iszok sajnos. És más embereket nem érdekli az hogy mi van velem helyette csak tiltogatnak facebookról meg mindenhonnan. És valójában ez is elárulja azt hogy milyenek manapság az emberek. És jelenleg is depressziós vagyok csak az az igazság valahol én már feladtam ezt.
Sajnos én is depressziós vagyok, több mint 10 éve vagyok az és már hozzá szoktam a betegséghez. Régen még tudtam milyen boldognak lenni, ne is akarjon senki se ebbe a cipőbe járni.
8-10 éve mikor szedtem antidepresszáns (Prozac) Mikor elkezdett hatni, annyira megilyedtem hogy abba hagytam. Mert teljesen furcsa volt újra "normálisnak lenni"
Úgy döntöttem felveszem a harcot, holnap megyek orvoshoz. Reméljük meggyógyulok, eleget éltem ezzel a problémával együtt.
Fiatalabb Társaimnak irom, gyerekként még nehéz önmagát diagnosztizálnia az embernek. Igazán sajnálom hogy rengeteg fiatal hasonló gondokkal rendelkezik már 15 évesen.
Hát én még nem voltam depressziós. Viszont voltak olyan korszakok az életemben, amik után könnyen lehettem volna. Ovis koromban kevés barátom volt, sokszor ki lettem közösítve. Sokat harcoltam szüleimmel, és gyakran megesett , hogy el gondolkodtam azon, mi értelme élnem, ha úgy is mindig bajt okozok. Aztán iskolában lett egy nagyon jó barátom, úgy éreztem találtam valakit, aki igazán megért. Mellesleg szüleim gyakran kérdezték, hogy jól vagyok-e, és mindig segítettek. Úgy éreztem kipihenem a kiskori rosszullétem. Azt tudom, hogy nem volt normális mert nem hinném hogy normális, ha egy 4-5 évs gyerek megkrédőjelezi miért is él. De elengedtem. Aztán törtnént 5. Osztály körül, hogy egy régi ovis barátnőm, szó szerint megpróblát elválsztani engem, és a barátnőm. Sokszor bántott minket, valamelyikünknek mindig a háta mögött sugdolózott. Sokszor sírtam otthon, olyan dolgokon akadtam ki, amiken nem szabadott volna. És ezt mind akkor, mikor a szüleim épp elváltak (azt hozzá kell tennem hogy nagyon korrektek, és mindig megpróbálják úgy intézni, hogy nekünk ebből ne legyen gondunk.). De azután rá jöttem, hogy fölösleges ezeken ennyit szomorkodni, és megpróbáltam egy pozitívabb életet élni. A karanténban is kb hetente többször sírtam, mert apám kiköltözött. És úgy jönnek ki a dolgok, hogy úgy biztonságos, ha hónaponta egyszer találkozunk. Számomra végképp összetört minden, mikor meghallottam, hogy a születésnapom nem lesz velem. Akkor mindig sok időt töltünk együtt, és mindig nagyon boldogak vagyunk.
Arra akarok kijukadni, hogy a depresszió tényleg nagyon komoly. Nekem nem volt, de kisebb-nagyobb traumák könnyen ilyen helyzetbe sodorhatják az embert. Tudom hogy ennél ezerrel brutálisabb, és tisztelek mindenkit, aki ki tud/tudott mászni egy ekkora gödörből. De mielőtt még nem késő, meg kell próbálni talpra állni. Biztos sokaknak vannak nagyon nehéz pillanatai, de mindig arra kell gondolni, hogy igenis mindig lesz valaki, akihez fordulhatsz. Ha nem lenne ilyen segítőkész családom, már biztos, hogy lelkileg elvesztem volna.
Magyarország jól teljesített megint😂
ha ha ha de vicces Több ezren szenvednek nap mint nap szakadok a röhögéstől
ha ha ha
amúgy is százalékos adatnál fonos minek a 10,5 százaléka mert ha tudni akarod az(csak) 1050000 ember
Sajnos nem sok ember tud néhány dolgot felfogni, mint pl. Az iróniát
12:20 nál majdnem félre nyeltem a szotyit.
Köszönöm!
2018 novemberében kezdődött. Azt hittem minden rendben van az életemben, aztán lett egy pánikrohamom, és onnantól kezdve minden nap síró görcs. Folyamatos szorongás, antidepi (mai napig) orias fajdalom/uresseg erzes valtakozasa. Egyszeruen semmi nem tudott boldogga tenni. De tudtam tennem kell igy valtoztattam az eletemen, koltozes munkahely valtas. Kicsot jobb lett de a szorongas folyamatosan jelen van az eletemben. Aztan most otthagytam a munkahelyem ami szinten egy mergezo kornyezet volt es szinte teljesen jol vagyok. Mindvegig tudtam higy van kiut. Egyszeruen csak hagytam hogy atmenjen rajtam. Nqgyon pozitiv szemelyiseg vagyok es tudtam, nem maradhatok orokke szomoru. A masfel eves mindennapos panikroham es sirogorcs ellenere is tudtam van kiut, es van!!!
Kitartast mindenkinek! Oriasi oleles
Sziasztok! Én azt hiszem depressziós vagyok, nagyon-nagyon gyakran vagyok lehangolt, úgy érzem az életem értelmetlen és, hogy mindenki utál, valamint mindenről én tehetek, az a baj, hogy ezt egy embernek köszönhetem és tudom magamról, hogy én lelki sérült is vagyok, kedvenc szokásom például, hogy vagdosom magam, ha látnátok, hogy néz ki a bokám akkor kicsit elrettennétek...utálom amúgy, hogy ilyen vagyok, hogy mindig el vagyok kenődve, hogy mindig sírhatnékom van és, hogy vagdosom magam, nem látok magamnak jövőt...hát igen....tényleg az a legviccesebb, hogy egyetlen embernek köszönhetem...és igazság szerint a halálát kívánom...
Aki el olvassa a kommentet annak azt üzenném, hogy ha akárki, de tényleg AKÁRKI akár titeket bántalmazni (szexuálisan, fizikailag vagy akár szavakkal) NE hagyjátok, komolyan....kérjetek segítséget, én például át éltem milyen is az mikor a saját nevelő apád szexuálisan bántalmaz és ezt senki nem hiszi el, mondván, hogy: - Jaj, ez mindenkivel megtörténhet csak velünk nem. Ne habozzatok, kérjetek segítséget
Segélyhívó szám (éjjel - nappal hívható) :116-123
E-mail cím: sos116123@gmail.com
Szia Ati!
Èn több èvig voltam ebben az állapotban ès ebben azèrt is vagyok biztos mert papírom is van róla. Szerencsère mára sikerült elèrnem, hogy ezek a tünetek enyhüljenek viszont egy pár hónapja (amióta jobban vagyok) egyszerűen nem èrzem magam konfortosan úgy,hogy boldog vagyok kènyelmesebb volt abban a helyzetben amikor depressziós voltam. Egyszerűen vágyódom az iránt,hogy megint abban az állapotban legyek.Olyan mintha valami nagyon erős kábító szert szedtem volna sok ideig ès egyszer csak le álltam volna vele. Nem igazán tudom megfogalmazni milyen volt egyszerűen csak össze folytak a napok ès olyan volt mintha mindegy egyes nap egy perc lenne ès semminek sem lett volna semmi èrtelme. Nem volt kellemes viszont mègis vágyódom utánna ès ha erre esetleg valaki tudja a választ akkor ha itt le írná nekem azt nagyon megköszönném. Nekem a barátom segített ebből kilèpni, igazából semmi olyat nem tett elèg volt csak a jelenlète. Egyszerűen borzasztó vissza gondolni arra amikor csak meg akartam halni viszont büszke vagyok magamra,hogy nem lettem öngyilkos pedig nagyon nagy kèsztetèst èreztem iránta. Nem nagyon tudtam ezzel a kommentel segíteni voszont jól esett vègre kimondani amit èrzek. Ha vègig olvastad köszönöm. ❤️
Sajnos a gyerekkorom borzasztó volt, emiatt bipoláris lettem. Jelenleg 28 évesen immáron 15 éve. VISZONT az ilyen egykalapalámindent videók nem tesznek jót nekünk, betegeknek, mert itthon így is rém tabu a téma, sajnos.
@Genkwyll és az ilyen emberek többet ártanal mint használnak... utálom őket mert azt hiszik, olyan rohadt könnyű így élni..
Szintén 28 évesen, immáron 11. éve. De még mindig te vezetsz :)
De engem soha nem kezeltek, ezért tartok most itt. Egy helyben.
Hivatalosan sosem lett kimondva rólam, hogy depressziós lennék, talán jól titkoltam az érzéseim vagy ilyesmi miatt, de én egyedül szenvedtem át magam a helyzeten (még mielőtt megköveztek valószínűleg nem voltam soha depressziós, de nagyon közel kerültem hozzá). Én nagyon fiatalon, már kilenc évesen lelki bántalmazás alanya lettem az osztálytársaim által, jelenleg tizennégy vagyok. Akkoriban folyamatosan cikiztek amiatt, hogy jók a jegyeim, hogy tanulok, ezzel nem is lett volna akkora hatalmas gond, de egyre fokozódtak a dolgok. Negyedikes voltam és elég hamar elkezdődött nálam az érés, szóval megjelentek a pattanások meg az ilyen dolgok. Onnantól rendszeresen kaptam az ívet, "leprás", "stréber" jelzőkkel többször is illettek engem. Az egyik legjobban megmaradt élményem, amikor testnevelés órán kosaraztak a többiek, gondoltam beállok, hátha bevesznek a játékba. Először minden normálisan ment, aztán megkaptam az első passzom és a többiek felkiáltottak, hogy "(nevem)-nél a labda" mindenki elrohant én meg teljesen egyedül maradtam. A sírás majdnem rámtört, de gondoltam, hogy erősebbnek kell maradnom. Azóta minden csak rosszabodott. Sírtam otthon rengeteget, amikor a szüleim nem látták és még mielőtt valaki azt mondaná, hogy ők a hibásak ez nem így van, én titkoltam direkt az érzéseim. Gyomorgörcseim voltak, semmi étvágyam. Teljesen elveszettnek éreztem magam, és a legrosszabb, hogy magamat kezdtem hibáztatni az ő dolguk miatt. A teljes kiközösítés ment felém. Ötödikbe már a létezésemről sem vettek tudomást. Ekkor megláttam a fényt az alagút végén és megerősödtem, többé nem féltem tőlük. Rájöttem, hogy mind csak egy hisztis *****. Folyamatosan szenvedtem, ekkor mondtam el a szüleimnek, hogy mi történik. Egyből próbáltak intézkedni az ügyben, de a tanárok ellenem voltak, mivel az egyik osztálytársam történetesen tanárgyerek volt. Összehívtak egy szülőit, ahol meg akarták beszélni a dolgokat és az igazi szerencse ott ért engem utol. Az egyik osztálytársam anyukája hozott a többi gyerek ellen bizonyítékot, bizonyított, hogy hazudnak rólam, a mai napig köszönöm neki, talán enélkül még minden a süllyesztőben csücsülnék. A helyzet javult, már nem piszkáltak és csak egy évig kellett tovább bírnom. Hatodikba végig egy felvételire készültem, ami sikerült. Most egy szerető közösségbe vagyok és minden helyreállt az életemben.
Hogy mi a tanulság ebből a nagyon hosszú kommentből? Kérjetek segítséget, ne titkoljátok, ami veletek van. Próbáljatok hinni abban, hogy a végén a dolgok jóra fordulnak. Ha pedig nem beszéltek a bajaitakról, akkor próbáljatok, úgy mint én felülkerekedni rajtuk, jöjjetek rá, hogy nem mindenért ti vagytok a hibásak, ne legyetek magatok ellen.
Ennyi lett volna a mondandóm, sajnálom, hogy hosszú lett, de remélem segítek ezzel valakinek :D.
42. felkapott! ügyes vagy!
Nekem nagyon erőteljes mély depresszióm volt pánik betegséggel eggyaránt. Úgy éreztem hogy felesleges vagyok... teher mások vállán. És volt aki ezt éreztette is velem.. Soha nem érdekelt mások véleménye de ezt egy fontos személy mondta újra és újra.. Aztan valaki fel nyitotta szemem. És a látásmód váltás volt ami segített. Hogy mindenből hozzam ki a maxot. Hogy semmi és senki nem állhat a boldogságom útjába. Azota sokkal jobb minden. Persze néha még élő jön a panikbetegség... De ezt is már ugy tudom felfogni hogy ez csak átmeneti. :3 sok sikert mindenkinek aki ezzel vagy hasonlokkal küszködik.. Képesek vagytok legyőzni csak akarat kell hozzá ❤️
Szorongásról is csinálsz videót? Eléggé sokat segítene.. 🥺
Nekem öngyilkossági gondolataim voltak és majdnem vége lett mindennek de szerencsére rájöttem hogy ezt nem kéne és észhez tértem.
En amikor depresszios voltam, mindennek a sotet oldalat neztem, azt ereztem hogy senki sincs velem, mindenki ellenem van, mindenki ki akar baszni velem ahol csak tud, en alapjaraton egy humoros emberke vagyok, de akkor abszolut nem tudtam nevetni, ilyen dolgok.....talan eletem legrosszabb idoszaka volt....
Részben magamra ismertem a videóban. És elsírtam magamat!
najó ez én
hmm szerintem egy másik depressziós videód alatt kommenteltem, és már nem emlékszem pontosan, mit, de tuti megnéztem tőled a témában videót, arra emlékszem...
7 "tanult" orvossal (6 pszichológus+1 pszichiáter) a hátam mögött, ezek közül nem egy fizetős volt (tehát nem az állami "minőség") vagyok még mindig, lassan 8 éve depressziós. őszintén, csodálom, hogy még nem vetettem véget az egész dolognak, ezt a hosszan tartó szenvedést :D az egyik pszicho szerint végső stádiumban, és én is tudom magamról, hogy saját erőből nem fogok kijönni belőle, hiszen eddig sem jöttem. volt orvos, amelyik kerek perec kimondta, hogy nem tud velem mit csinálni, pedig benne volt a praxisában, hogy depressziót is kezel. volt olyan, amelyik "hülyébb" volt nálam, illetve úgy akart kezelni, mint egy értelmi fogyatékost, pedig akkor még csak mezei depresszióban szenvedtem, nem szuicidívban, mint most. családom anno kimondta, hogy nem tud, és nem is akar időt fordítani arra, hogy "ápolgasson" van nekik eleve elég gondjuk(tényleg van, de így ezzel én plusz egy probléma vagyok, ugyanis "jaj ez a lusta lány még ennyit se tud megtenni, egész nap csak fekszik"). baráti köröm valami hasonló, legtöbben egyszerűen csak ignoráltak, mikor a téma feljött. most ezek után, hogy bízzak bárkiben lol??? ez az ország híresen rossz az orvosairól, egy olyan embert nem ajánlottak még nekem, akiben tényleg lett volna bizalmam. lehet, hogy ilyen téren a gyerekpszichológus sokkal jobb, ugyanis ők teljesen máshogy állnak a pácienshez, nem úgy, mint valami OPNI-ból szökött hülyéhez. meg kéne tudni különböztetni az orvosoknak a "gyogyót"(idézvén valami phd-s embert, akivel sajnos találkoztam egyszer), és az egyéb betegségeket, és akkor talán kevesebb KEZELETLEN depressziós lenne az országban.
Én, mikor depressziós voltam, akkor nem feltétlen szomorúságot éreztem.
Éppenséggel semmihez nem volt kedvem, és semmi sem foglalkoztatott, vagy hozott örömöt.
Ugyanez :(
Same
Attis, ezeknek a teszteknek mennyi a valószínűség-alapja? Nekem múltkor a nárcizmus tesztnél rejtett nárcizmus lett az eredmény, ennél pedig az, hogy NAGY VALÓSZÍNŰSÉGGEL depresszióban szenved.
Én 2 évig voltam depis, de úgy érzem néha vissza jön, de csak egy kis ideig (de amúgy a legsúlyosabb depresszióm volt). Azért jött rám a depresszió, mert sokat bántottak lelkileg, szekáltak, egyszer már sírva mentem haza iskolából hogy költözzünk már el minél messzebb (tudni kell, akkor terveztük épp a költözést). Mikor elköltöztem, akkor súlyosodott a helyzetem, mert amíg volt ott pár barátom (pontosabban 2), addig itt egyse volt, ráadásul az előzők is szakították velem a kapcsolatot, osztályommal nem voltam jóban. Ez 1 tanév nyaráig tartott, amikor elmentem egy táborba, ahol megismertem a legjobb barátnőmet, az első barátomat, meg sok embert akikkel jóba lettem. Ők kihoztak a depresszióból, de a srácban akkorát csalódtam, hogy újra rámjött a depresszió. Végül több hónap után úgy érzem sikerült kijönmöm belőle. Hisz van most sokkal több barátom ráadásul sikerült jó irányba változnom kívül-belül és megtaláltam önmagamat azthiszem. Köszi annak aki meghallgatta a történetem 😂❤️