Ingmar Bergman utolérhetetlen rendező volt. Nagyon régen- mikor még világháló sem volt- a tv vetítette a legjobb alkotásait, köztük ezt is. Örömmel néztem újra meg. Félelmetes film. Az örök emberi viszonylatokat boncolgatja csaknem minden alkotásában.
Én 16 évig voltam Magyarországon református lelkész, a nagymamám kívánságára, nem meggyőződésből. Abbahagytam, mert nem hiszek már benne. Minden fordítva igaz, már az őstörténettől kezdve. „Isten embert teremtett a saját képmására” - nem: az ember teremtett a saját képmására Istent. És azután csodálkozik, hogy végül ugyanúgy csődöt mond, mint ő. Mindez azonban „menschliches, allzu menschliches”; az emberi értelem és az emberi élet (sors) között akkora szakadék tátong, hogy az minden hídverést lehetetlenné tesz, mert a szakadék léte és természete felfoghatatlan. Vagy az egyik oldalán állunk, vagy a másikon; vagy az értelem fölösleges, vagy az élet.
Csak azok vonják le a végső következtetéseket, akiknek az életében nincs semmi művészet. Az öngyilkosság, a szentség, a bűn - a tehetségtelenség megannyi változata. A nyílt vagy álcázott gyónás, akár a szó közvetíti, akár a hang vagy a színek, visszafogja a belső erők felgyülemlését, és a külső világ elébe lökve elerőtleníti őket. Ez az üdvös érvágás a teremtés minden tényére rányomja a szökés bélyegét. Ám akiben energiák halmozódnak fel, nyomás alatt él, tulajdon többletének rabszolgájaként; őt semmi sem gátolja abban, hogy-hajótörést ne szenvedjen az abszolútum vizein… Az igazán tragikus lét szinte sosem azokban lelhető föl, akik bánni tudnak az őket űző rejtélyes erőkkel; ha a mű felemészti a lelküket, honnan kerítenének még erőt, hogy a végletes tettekig jussanak? Nézzük ezt a hőst: a halál e magasrendű neme csak azért lehetett osztályrésze, mert hiányzott belőle a tehetség, hogy verssorról verssorra fokozatosan múljon ki. Minden hősiesség valamely tehetség hiányának a levezeklése a szívben fészkelő szellem közreműködésével, és minden hős tehetségtelen. Épp ez a fogyatékossága hajtja és gazdagítja, miközben azok, akik a művészettel meglopták a kimondhatatlan rájuk eső részét, létezésük terén háttérbe szorulnak, hiába képes szellemük mindenki másénál magasabban szárnyalni. Van, aki úgy fordít hátat felebarátainak, hogy kolostorba vonul, vagy más eszközhöz folyamodik, amilyen a morfium, az önkielégítés, vagy a kisüsti, pedig egyik vagy másik önkifejezési forma a megmentője lehetett volna. De mivel öntudata egyetlen percig sem szünetel, mivel pontos számlát vezet készleteiről és veszteségeiről, észben tartja élete végösszegét, amiből a művészet nem vonhat le semmi címen, olyannyira behódolt önmagának, hogy minden gesztusa és minden elhatározása totális - ezért csak egész valóját érintő következtetésre képes. A végleteket nem ízlelgeti, hanem elmerül bennük; annyira, hogy belevész a bűnbe, az istenhitbe, vagy saját vérébe, holott az önkifejezés gyáva megtorpanásai meghátrálásra késztették volna a főbenjáró tett előtt. Aki kifejezi magát, az nem tesz kárt önmagában; a végső konklúziókat legfeljebb kísértés formájában ismeri. Márpedig nem az számít szökevénynek, aki eljut a végső következtetésekig, hanem aki magát szétszórja és kifecsegi, attól tartva, hogy a saját magával való szembenézés vesztét, összeomlását okozná.
nem, nem ! minden halott az Úr Jézus Krisztus nélkül.! Ő a szó az Ige ki teste lett és élt közöttük, mutatva az élet módját naponta . Rá kell nézni, az ember gyarló, téved. tanulságos volt a film
Ingmar Bergman utolérhetetlen rendező volt. Nagyon régen- mikor még világháló sem volt- a tv vetítette a legjobb alkotásait, köztük ezt is. Örömmel néztem újra meg. Félelmetes film. Az örök emberi viszonylatokat boncolgatja csaknem minden alkotásában.
Én 16 évig voltam Magyarországon református lelkész, a nagymamám kívánságára, nem meggyőződésből. Abbahagytam, mert nem hiszek már benne.
Minden fordítva igaz, már az őstörténettől kezdve. „Isten embert teremtett a saját képmására” - nem: az ember teremtett a saját képmására Istent. És azután csodálkozik, hogy végül ugyanúgy csődöt mond, mint ő. Mindez azonban „menschliches, allzu menschliches”; az emberi értelem és az emberi élet (sors) között akkora szakadék tátong, hogy az minden hídverést lehetetlenné tesz, mert a szakadék léte és természete felfoghatatlan. Vagy az egyik oldalán állunk, vagy a másikon; vagy az értelem fölösleges, vagy az élet.
Ez nagyon félrevezető gondolat
Csak azok vonják le a végső következtetéseket, akiknek az életében nincs semmi művészet. Az öngyilkosság, a szentség, a bűn - a tehetségtelenség megannyi változata. A nyílt vagy álcázott gyónás, akár a szó közvetíti, akár a hang vagy a színek, visszafogja a belső erők felgyülemlését, és a külső világ elébe lökve elerőtleníti őket. Ez az üdvös érvágás a teremtés minden tényére rányomja a szökés bélyegét. Ám akiben energiák halmozódnak fel, nyomás alatt él, tulajdon többletének rabszolgájaként; őt semmi sem gátolja abban, hogy-hajótörést ne szenvedjen az abszolútum vizein… Az igazán tragikus lét szinte sosem azokban lelhető föl, akik bánni tudnak az őket űző rejtélyes erőkkel; ha a mű felemészti a lelküket, honnan kerítenének még erőt, hogy a végletes tettekig jussanak? Nézzük ezt a hőst: a halál e magasrendű neme csak azért lehetett osztályrésze, mert hiányzott belőle a tehetség, hogy verssorról verssorra fokozatosan múljon ki. Minden hősiesség valamely tehetség hiányának a levezeklése a szívben fészkelő szellem közreműködésével, és minden hős tehetségtelen. Épp ez a fogyatékossága hajtja és gazdagítja, miközben azok, akik a művészettel meglopták a kimondhatatlan rájuk eső részét, létezésük terén háttérbe szorulnak, hiába képes szellemük mindenki másénál magasabban szárnyalni. Van, aki úgy fordít hátat felebarátainak, hogy kolostorba vonul, vagy más eszközhöz folyamodik, amilyen a morfium, az önkielégítés, vagy a kisüsti, pedig egyik vagy másik önkifejezési forma a megmentője lehetett volna. De mivel öntudata egyetlen percig sem szünetel, mivel pontos számlát vezet készleteiről és veszteségeiről, észben tartja élete végösszegét, amiből a művészet nem vonhat le semmi címen, olyannyira behódolt önmagának, hogy minden gesztusa és minden elhatározása totális - ezért csak egész valóját érintő következtetésre képes. A végleteket nem ízlelgeti, hanem elmerül bennük; annyira, hogy belevész a bűnbe, az istenhitbe, vagy saját vérébe, holott az önkifejezés gyáva megtorpanásai meghátrálásra késztették volna a főbenjáró tett előtt. Aki kifejezi magát, az nem tesz kárt önmagában; a végső konklúziókat legfeljebb kísértés formájában ismeri. Márpedig nem az számít szökevénynek, aki eljut a végső következtetésekig, hanem aki magát szétszórja és kifecsegi, attól tartva, hogy a saját magával való szembenézés vesztét, összeomlását okozná.
Nagyon szepen Koszonom a feltöltest
Köszönöm szépen 🎉
én is ilyen hitevesztett vagyok sajnos nagyon nehéz így élni
Bergman még Tarr Bélánál is istentelenebb. Thanx!
köszi a feltöltést
Keményen elküldi a tanárnőt
nem, nem ! minden halott az Úr Jézus Krisztus nélkül.! Ő a szó az Ige ki teste lett és élt közöttük, mutatva az élet módját naponta . Rá kell nézni, az ember gyarló, téved.
tanulságos volt a film
Bergman ateista volt, nagyon félreértetted a filmet. "A hit csupán halálfélelem." - Bergman
!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Hiteles.