Hiányzó 6. tekercs 2. sáv (6/6) (05:06:15 és 05:33:15 közötti szakasz): Ezzel kiragadta a zászlóvivője, Guthláf kezéből a kürtöt, s akkorát fújt bele, hogy az kettérepedt. S a sereg valamennyi kürtje az égre irányult, s e nehéz órában úgy zúgott föl Rohan kürtszava, mint szélvész a pusztán, vagy égzengés a hegyek között. Vágtass! Vágtass! Fel Gondorba! A király rákiáltott Hósörényre, s a ló vágtába ugrott. Mögötte lobogója csattogott a szélben, rajta a fehér ló zöld mezőben, de a király messze megelőzte. Kíséretének lovagjai dübörögve eredtek utána, de még ők sem tudták utolérni. Ott vágtatott Éomer is, sisakján úszott a fehér lófarok, az első éored arcvonala úgy tört előre, mint partra a tajtékos hullám, de Théodent nem tudta utolérni. Látszott, hogy ádáz, hogy ősei csata-dühe, mint az új vér vágtat ereiben, mint a régiek istene sarkallta Hósörényt, akár Oromé, a Nagy, a valák csatájában, mikor a világ még ifjú volt. Dísztelen aranypajzsa íme! megvillant, mint a nap tükörképe, a fű zöld lángot vetett csataménje fehér lábai körül. Mert megjött a hajnal s a tengeri szél, és menekült a homály, és följajdultak Mordor seregei, erőt vett rajtuk a félelem, futottak, haltak és áttaposott rajtuk a düh patája. És akkor Rohan egész serege rázendített, és dalolva vagdalkozott, s szép és félelmetes énekszavuk a Városig elhallatszott. 6. FEJEZET: A csata Pelennor mezején De nem holmi rabló vagy ork-törzsfő volt, aki Gondor ostromát vezette. A sötétség túl hamar megtört, korábban, mint ahogy a Fekete Úr elrendelte: a szerencse pillanatnyilag ellene fordult, épp akkor csúszott ki a kezéből a győzelem, mikor érte nyúlt, hogy megragadja. De a karja hosszú volt. S még most is hatalmas erőknek parancsolt. Sok fegyverese volt a Királynak, a Gyűrűlidércnek, a Nazgúlok Urának. Otthagyta a Kaput, és eltűnt. Lovasvég királya, Théoden épp elérte az utat, ami a Kaputól a folyóra vezetett, s elkanyarodott a Város felé, amely nem volt már egy mérföldnyire sem. Egy csöppet visszafogta a lovát, új ellenséget keresett, s lovagjai, velük Dernhelm is, körülvették. Elöl, a falhoz közelebb Elfhelm emberei már az ostromgépek közt hadakoztak, kaszabolták, űzték az ellenséget a maga gyújtotta tűzbe. Pelennornak már majdnem az egész északi felét megtisztították, égtek az ork-táborok, s az orkok, mint vadász elől a vad, csordákban futottak a folyó felé: a rohírok kedvükre vágtattak ide-oda. De a Várost még nem szabadították fel, a Kapu még nem volt a birtokukban. A történet innen 05:33:15-től folytatódik tovább a 7. tekerccsel. További jó szórakozást! :)
Sziasztok! :) Ezúton küldöm a 05:06:15 és 05:33:15 közötti tévesen szereplő 6. tekercs 2. sáv tényleges szövegét. (Kérlek, ne szakítsátok meg az üzenetláncot saját megjegyzésekkel, hogy egyben maradhasson a szöveg. Ha meg szeretnétek köszönni a munkámat elegendő hozzá egy kedvelés. Köszi! :) ) 6. tek. 2. sáv (1/6) Trufa nagyon szeretett volna szót váltani valakivel, s eszébe jutott Pippin. De ettől csak nyugtalanabb lett. Szegény Pippin, bezárva abba a nagy kővárosba, magányosan, félelmek között. Trufa azt kívánta, bár lenne ő is olyan szálfa termetű lovas, mint Éomer, s fújhatná meg a kürtöt vagy mi, és vágtathatna a megmentésére. Fölült, s feszülten fülelt a mind közelebbről hangzó dobbanásokra. Egyszerre halk hangokat hallott, és félig eltakart, halvány fényű lámpásokat pillantott meg a fák között. Körös-körül a sötétben az emberek is aggodalmasan mozgolódtak. Egy magas alak tornyosult fölébe, botlott belé, s szidta a gyökereket. Hangjáról ismerte föl, hogy Elfhelm, a seregvezér az. - Nem vagyok gyökér, uram - mondta Pippin -, sőt még csak zsák se, csak egy kék-zöld hobbit. De engesztelésül legalább annyit árulj el, hogy mi készül itt, körülöttünk? - Készülhet akármi ebben az átok sötétben - felelt Elfhelm. - De az uram üzent, hogy készüljünk az indulásra, lehet, hogy azonnal nyeregbe kell szállnunk. - Jön az ellenség? - kérdezte Trufa aggódva. - Ezek az ő dobjaik? Már-már azt hittem, csak képzelődöm, s hogy senki más nem hallotta. - Dehogyisnem - mondta Elfhelm. - Az ellenség az úton van, nem a hegyekben. Te a fanyűvőket hallod, az erdők vadembereit, így szólítgatják egymást a messzeségből. Mondják, még itt kísértenek a Drúadán rengetegében. Egy régebbi kor maradékai, kevesen vannak, és nem mutatkoznak, vadak és óvatosak, mint az erdei állatok. A háborúban sem Gondorral, sem Lovasvéggel nem tartanak, de most aggasztja őket a sötétség és az orkok érkezése, félnek, hogy visszatérnek a Sötét Idők, ami ugyancsak valószínű. Örüljünk, hogy nem ránk vadásznak, mint mondják, mérgezett nyilaik vannak, s úgy értik az erdőt, mint senki más. De fölajánlották a szolgálataikat Théodennek. Épp most vezetik a királyhoz az egyik főnöküket. Látod azt a lámpát? Ennyit hallottam, nem többet. Megyek, mert szólít az uram parancsa. Csomagold össze magad, Zsák uram! - Ezzel eltűnt a homályban. Trufának nem volt ínyére ez az egész vadember-ügy, meg a mérgezett nyilak, de ettől függetlenül is rettenetesen nyomta a szívét a rettegés. Elviselhetetlen ez a várakozás. Tudnia kell, hogy mi lesz. Fölkelt, s óvatosan utána lopakodott a lámpásnak, mielőtt az még eltűnt volna a fák között. Egyszer csak nagy tisztásra ért, ott verték föl a király sátrát egy hatalmas fa alatt. Egyik kinyúló vastag ágáról eltakart lámpa lógott s vetett halavány fénykört a földre. Ott ült Théoden és Éomer, s előttük a földön különös, zömök alak guggolt, göcsörtös, mint a vén fa, gyér szakálla szőre gumós állán, mint a száraz moszat. Kurta lábú, vastag kezű, vaskos és tagbaszakadt, pucér, csak a derekán visel fűszoknyát. Trufa egyszerre úgy érezte, ismeri valahonnét, s hirtelen eszébe jutott a dúnhargi csupapúpnép. Mintha életre kelt volna az ősi szobrok egyike, de az is lehet, ez itt egyenes leszármazottja azoknak, akiknek hasonlatosságára időtlen időkkel ezelőtt az elfeledett mesterek a szobrokat faragták. Épp csönd volt, amikor Trufa közelebb lopódzott, aztán megszólalt a fanyüvő. Úgy látszott, valami kérdésre ad választ. Mély torokhangon beszélt, de Trufa meglepetésére a Közös Nyelven, bár akadozva, s barbár szavakat belekeverve. - Nem, lovasok apja - mondta -, mi nem harcol. Csak vadász. Gorgúnokat öl erdőben, gyűlöl orknépet. Gyűlöl gorgúnokat is. Segít, amit tud. Fanyűvőnek éles füle és szeme: tud minden ösvényt. Fanyűvő itt élt már kőházak előtt, mielőtt magas ember kijött a Vízből. - Mi a csatában szorulnánk segítségre - mondta Éomer. - Hogyan tudnál te meg a néped segítségünkre lenni?
6. tek. 2. sáv (2/6.) - Hírt hoz - felelte Fanyűvő. - Kinéz hegyekről. Föl mász nagy hegyekre és lenéz. Kőváros bezárva. Tüzek égnek kint és bent is. Te oda akarsz menni? Akkor gyorsan kell. De gorgún és messziről jött emberek - mutatott kurta, görcsös karjával a hegyek felé - ülnek lovasúton. Nagyon sok, több, mint lovasember. - Honnét tudod? - kérdezte Éomer. Az öregember lapos képéről, fekete szeméből semmit se lehetett kiolvasni, de a hangja elárulta, hogy morcos és elégedetlen. - Fanyűvő vad, szabad, nem gyerek - mondta. - Én nagy főnök, Ghán-buri-Ghán. Sok mindent megszámol: csillagokat égen, levelet fán, embert sötétben. Ti ötször tízszer tíz és egyszer ötször tíz vagytok. Ők több. Nagy harc, és ki győz? És még sokkal több kőházak körül. - Sajnos, nagyon is igazat beszél - mondta Théoden. - S valamennyi földerítőnk azt mondja, hogy árkokat ástak és sorompókat állítottak az úton. Nem tudjuk őket egyetlen rohammal elsöpörni. - Márpedig ugyancsak sietnünk kell - szólt közbe Éomer. - Magosvár ég! - Ghán-buri-Ghán befejez - mondta Fanyűvő. - Ő nem csak egy utat tud. Elvezet úton, ahol nincs szakadék, nem jár gorgún, csak fanyűvő és állat. Kőház-nép, mikor még erős volt, sok utat épített. Faragott hegyet, mint vadász vadhúst. Fanyűvő hitte, követ eszik. Nagy szekérrel járt Drúadánon át Rimmonba. Már nem. Utat elfeledett, de Fanyűvő nem. Hegyen át és hegy mögött megvan, fű és fa alatt, Rimmon mögött megy Dinbe, vissza lovasútra. Fanyűvő megmutat nektek utat. Aztán ti öltök gorgúnt és elkergetitek fényes vassal gonosz sötétet, és Fanyűvő visszajön és alszik erdőben. Éomer és a király a maga nyelvén tanácskozott. Végül Théoden a fanyűvőhöz fordult. - Elfogadjuk az ajánlatodat - mondta. - Mert, hogy ha sok ellenséget hagyunk is a hátunk megett, mit számít az? Ha a kőváros elesik, úgy sincs visszautunk. Ha meg nem, az ork-sereg vágta el önmagát. Ha hűséges vagy, Ghán-buri-Ghán, gazdagon megjutalmazunk, s örökre kivívod Lovasvég barátságát. - Holt ember nem barát elevennek, nem ad ajándékot - mondta a fanyűvő. - De ha él Sötétség után, hagy fanyűvőt békén erdőben, s nem vadász többé, mint állatok. Ghán-buri-Ghán nem vezet csapdába. Elmegy lovasemberek apjával, s ha rossz útra vezet, ti megöltök őt. - Úgy legyen! - mondta Théoden. - Mennyi ideig tart, hogy megkerüljük az ellenséget, és visszatérjünk az útra? - kérdezte Éomer. - Amerre vezetsz, gyalogmenetben kell mennünk, az út bizonyára keskeny. - Fanyűvő gyorsan megy - mondta Ghán. - Út négy ló széles Kőemberek szekérútján - mutatott délre -, csak eleje és vége keskeny. Fanyűvő Dinig napkeltétől délig megjár. - Akkor hét órát számoljunk, amíg a sereg éle odaér - mondta Éomer. - És legalább tízet, amíg az egész sereg. Mert lehet, hogy valami váratlan esemény feltartóztat, s ha a sereg ennyire elnyúlik, ahhoz is idő kell, hogy a hegyekből kiérve felfejlődjék csatarendbe. Most hány óra? - Ki tudja? - mondta Théoden. - Sötét van, de nem éjszaka - mondta Ghán. - Ha nap feljön, mi érez itt, akkor is, ha nem lát. Már fölmászta keleti hegyek fölé. - Akkor indulnunk kell, amint lehet - sürgetett Éomer. - Még így sem remélhetjük, hogy ma odaérünk Gondor segítségére. Trufa nem várta meg, hogy talán többet is hall, hanem elosont, hogy kész legyen, mire megjön a parancs az indulásra. Ez volt a csatát megelőző utolsó szakasz. Nem tartotta valószínűnek, hogy sokan túlélnék közülük. De Pippinre gondolt, és Minas Tirith égésére, s legyőzte rettegését.
6. tek. 2. sáv (3/6.) Aznap minden jól ment, színét se látták, hangját se hallották az úton lesben álló ellenségnek. A fanyűvők őrláncot állítottak óvatos vadászokból, így aztán sem ork, sem kóbor kém nem tudta meg, hogy orvul átkelnek a hegyen. A homály, mire az ostromlott város közelébe értek, mélyebb volt, mint valaha, s a lovasok mint lóháton ülő fekete árnyak vonultak hosszú sorokban. Minden egyes századnak megvolt a maga fanyűvő-vezetője, az öreg Ghán a király mellett rótta az utat. Kezdetben lassabb volt az útjuk, mint remélték, mert eltartott egy ideig, amíg a lovasok gyalogszerrel és a lovaikat száron vezetve kitaposták maguknak az utat a sűrű erdőben, a hegyen át a táboruktól a kőemberek rejtett szekérútjáig. Késő délután volt, mire a sereg éle megérkezett a sűrű, szürke ciheresbe, amely az Amon Din keleti szélén húzódott, s elfedte azt a hegyvonulattal párhuzamos szurdokot, amely keletről nyugatra, Nardoltól Dinig vezetett. A szurdokban vitt az elfeledett szekérút, amely a Városból Anórienbe tartó fő lovaglóútba torkollt, de most már sok-sok fanemzedék óta az erdő vette birtokába, eltűnt, széttöredezett, és számtalan esztendő avarja födte. De ez az erdő volt a lovasvégiek utolsó reménye, fedezék, mielőtt a nyílt mezőn csatába bocsátkoznának, hiszen hátuk mögött feküdt az út és az Anduin síksága, keleten és délen meg köves, csupasz lejtők, ahol az elgyötört hegyek összebújtak, s fokról fokra feljebb gyűrődve végül a Mindolluin roppant hegyhátában értek véget. Az élen lovagló század megállt, és a sereg a kőemberek szekérútjának szurdokából kiérve szétszóródott, s táborhelyet keresett a szürke fák alatt. A király tanácsra hívta össze a kapitányait. Éomer felderítőket akart kiküldeni, hogy az utat kikémleljék, de az öreg Ghán a fejét rázta. Nem jó lovasembert küldeni - mondta. - Fanyűvő mindent lát, amit lehet rossz levegőben. Mindjárt itt lesz, és elmondja. Megérkeztek a csapatkapitányok, s óvatosan előosontak a fák közül a többi csupapúp-alakok is, mind annyira hasonló az öreg Ghánhoz, hogy Trufa alig tudta megkülönböztetni őket. Különös, torokhangú nyelvükön jelentést tettek a főnöküknek. Ghán egyszerre a királyhoz fordult: - Fanyűvő sok mindent mond - kezdte. - Először: lenni óvatosnak, lovasok! Sok ember táborban, Dinen túl, egy óra ide - s nyugatra mutatott, a fekete tanúhegy felé. - De onnét kőnép új faláig senki. Ott sokan dolgozni. Fal nem áll: gorgún ledöntötte fekete vasdoronggal és földrengéssel. De nem óvatos, nem néz körül. Azt hisz, barát őriz minden út! - S az öreg Ghán fura, gurgulázó hangot adott, úgy látszott, nevet. - Csupa jó hír! - kiáltotta Éomer. - Még e homályban is fölcsillan a remény. Ellenségeink fogásai néha a mi hasznunkra vannak. Ez az átkozott sötétség minket is elrejt. Most meg, sóvárgó vágyukban, hogy elpusztítsák Gondort, s szétszedjék kőről kőre, az orkok a legnagyobb aggodalmat szüntették meg. Átvágunk rajtuk - ha odáig eljutottunk. - Még egyszer nagyon köszönöm, erdők Ghán-buri-Ghánja - mondta Théoden. - Minden jót kívánok neked a hírekért és a vezetésért. - Ölj gorgún! Ölj ork! Fanyűvő szónak nem örül - felelt Ghán. - Kergesd el rossz levegő és sötétség fényes vassal! - Azért lovagoltunk idáig, hogy ezt tegyük - mondta a király -, s minden bizonnyal megpróbáljuk. De hogy sikerül-e, az csak holnap derül ki. Ghán-buri-Ghán lekuporodott, s a búcsújeléül a földet érintette kemény homlokával. Majd fölállt, mint aki menni készül. De megtorpant, fölnézett az égre, mint valami döbbent erdei állat, s beleszagolt a furcsa levegőbe. Szeme fölcsillant. - Változik a szél! - kiáltotta, s egy szempillantás alatt társaival együtt beleveszett a homályba, hogy soha többé ne lássa viszont egyetlen rohani lovas sem. Nem sokkal ezután messze keleten megint megszólalt a halk dobszó. De a seregből most már senki se félt, hogy a fanyűvők netán elárulnák őket, bármilyen csúfak és furcsák is.
6. tek. 2. sáv (4/6.) - Tovább már nem szorulunk vezetőre - mondta Elfhelm. - Hisz van a seregben, aki béke idején járt már Magosvárban. Mint magam is. Ha kiérünk az útra, délnek fordulunk, s még huszonegy mérföld, amíg a mezőföld falához érünk. Onnét az út mindkét oldalán mindvégig gyep van, Gondor fullajtárjai ott lovagolnak a legsebesebben. Ott mi is gyorsan haladhatunk, s halkan. - De mostantól kezdve fel kell készülnünk minden gonoszságra, és össze kell szednünk minden erőnket - mondta Éomer. - Én azt tanácslom, pihenjünk egyet, innét este induljunk tovább, s úgy osszuk be az utunkat, hogy a csatamezőre akkor érjünk, mikor holnap úgy amennyire hajnalodik. Ezzel a király is egyetértett, s a kapitányok eltávoztak. De Elfhelm hamarosan visszajött. - A felderítők semmi érdemlegeset nem találtak a szürke erdőn túl, uram - mondta -, csak két embert, két holt embert és két holt lovat. - Igen? - mondta Théoden. - Tehát? - Mindkettő gondori futár volt, uram, az egyik talán Hirgon. Kezében legalábbis a Vörös Nyilat szorongatta, de a feje hiányzott. És a jelekből ítélve mindkettő nyugat felé menekült, mikor a halál utolérte őket. Ebből én azt olvasom ki, hogy mikor tőlünk visszatértek, azaz, ha szokásuk szerint állomásonként lovat váltottak, két éjszakával ezelőtt, már ellenséget találtak a külső falon, vagy lehet, hogy épp akkor folyt az ostrom. A Városba tehát nem jutottak be, és kényszerűségből visszafordultak. - Sajnos - mondta Théoden. - Denethor eszerint nem vette hírét a jöttünknek, s kétségbeesik. - A szükség nem tűr halasztást, de későn mégiscsak jobb, mint soha - mondta Éomer. - S lehet, hogy e közmondás most igazabbnak bizonyul, mint bármikor azóta, hogy az első ember szóra nyitotta a száját. Éjszaka volt. Rohan serege némán vonult az út két oldalán. Az út a Mindolluin előhegyeit megkerülve, most délre kanyarodott. Messze, s majdnem pontosan előttük vörös volt az ég alja, s feketén rajzolódott ki rajta a roppant Mindolluin. Egyre közelebb jártak a pelennori Rammashoz, de még nem járt hajnalra az idő. A király az élen járó század közepén lovagolt, körülötte udvartartásának tagjai. Utánuk Elfhelm éoredje következett, Trufa most vette észre, hogy Dernhelm elhagyta a helyét, és a sötétben mindjobban előrenyomakszik, végül már ott lovagol közvetlenül a király testőrei mögött. A menet megtorpant. Trufa halk hangokat hallott elölről. Felderítők érkeztek vissza, majdnem a falig merészkedtek. Odamentek a királyhoz. - Nagy tüzeket láttunk, uram - jelentette az egyik. - A Város lángokban áll, s a mező teli ellenséggel. De úgy látszik, mindenkit leköt az ostrom. Amennyire meg tudtuk becsülni, nagyon kevesen maradtak a külső falon, s azoknak is csak a dúláson jár az eszük. - Emlékszel még a fanyűvő szavaira, uram? - kérdezte egy másik. - Én béke idején a tág Lankáson élek, a nevem Wídfara, s én is tudok olvasni a szél üzenetéből. Már fordul. A Dél lélegzetét hozza, s bármilyen halványan, de tengerszaga van. Sok újat hoz a reggel, mire a falhoz érsz, pirkadni fog a bűz fölött. - Ha igazat szólsz, Wídfara, tán áldásos és békés éveket érsz még! - mondta Théoden. Ezután udvartartása tagjaihoz fordult, akik ott voltak a közelben, de hangja tisztán csengett, s így az első éored lovasai közül is sokan hallották a szavait: - Eljött az óra, Lovasvég lovasai, Éorl fiai. Előttetek tűz és ellenség, az otthon messze, a hátatok mögött. Bár idegen mezőkön szálltok harcba, a dicsőség, amit itt arattok, tietek lesz az idők végezetéig. Esküt tettetek, most teljesítsétek, tegyétek meg, amivel a szorongatottaknak, hazátoknak és a barátságnak tartoztok. A lovasok pajzsukat ütögették a lándzsájukkal. - Éomer, fiam! Te vezeted az első éoredet - rendelkezett Théoden. - Én a királyi lobogó mögött lovaglok középen. Elfhelm, fordítsd a századodat jobbra, ha túl vagyunk a falon. S te, Grimbold, a tiedet balra. A többi meg kövesse az első hármat, ahogy módja van rá: Ahol az ellenség összeverődik, csapjatok rá. Más tervet nem készíthetünk, mert nem tudjuk, hogy mi a helyzet a mezőn. Előre hát, s ne féljétek a sötétséget!
6. tek. 2. sáv (5/6.) Az első század útnak indult, amilyen gyorsan tudott, mert még mindig sötét volt, bármi változást jósolt is Wídfara. Trufa Dernhelm háta mögött lovagolt, bal kezével kapaszkodott, jobbjával meg a kardját próbálta meglazítani a hüvelyében. Most érezte, hogy milyen keservesen igazak az öreg király szavai: - Mit kezdenél egy ilyen csatában, Trufiádok? - Pontosan ezt - gondolta -, gátolnék egy lovast, s reménykednék, hogy nem esem le a lóról és nem gázolnak halálra a vágtató paták! Már nem voltak hárommérföldnyire a külső falaktól. Hamarosan odaértek: Trufa számára túlságosan is hamar. Vad kiáltások hallatszottak, fegyverek csaptak össze, de röviden. A falon serénykedő orkok kevesen voltak, s meglepetésszerűen érte őket a támadás, így hát vagy kardélre hányták vagy elkergették őket. A Rammas északi kapujának romja előtt a király megint megállt. Az első éored fölzárkózott mögé és kétoldalt melléje. Dernhelm ott maradt a király közelében, bár Elfhelm százada jobbra húzódott el. Grimbold emberei elkanyarodtak keletre, s egy másik nagy nyíláson lépték át a falat. Trufa kikandikált Dernhelm háta mögül. Messze, tán tízmérföldnyire, vagy annál is messzebb, nagy tüzet látott, de köztük és a fal közt is tűzcsíkok izzottak hatalmas félkörben, a legközelebbi talán ha hárommérföldnyire. Mást nemigen tudott kivenni a sötét lapályon, mint ahogy a pirkadatnak se látta semmi jelét, nem is reménykedett benne, s szelet sem érzett, sem változót, sem változatlant. Rohan serege most némán megindult Gondor mezején, lassan, de egyenletesen nyomult előre, mint az emelkedő ár egy biztosnak vélt töltés résein át. A Fekete Kapitány minden gondolatát és akaratát a város közeli eleste kötötte le, s eddig még semmi hírt nem kapott, ami figyelmeztethette volna, hogy a terveibe hiba csúszott. Egy idő múltán a király az embereit egy kissé keletre térítette, hogy éket verjen az ostrom tüzei és a külső mezők közé. Ellenállással még mindig nem találkoztak, és Théoden még mindig nem adott jelt a rohamra. Végül újra megállította a sereget. A Város itt már közelebb volt. Érezték az égésszagot s a közeli halál árnyékát. A lovak nyugtalankodtak. De a király mozdulatlanul ült Hósörény nyergében, csak nézte az elkínzott Minas Tirithet, s mintha hirtelen beléhasított volna a fájdalom vagy a rettegés. Szinte összezsugorodott, meghajlott a kortól: Trufa is ott érezte magán az iszony és kétely rettentő súlyát. Szíve lassabban vert. Mintha az idő is megállt volna e tétovaságban. Elkéstek! És késve ideérni rosszabb, mint soha! Tán Théodennek is inába száll a bátorsága, lehajtja a fejét s eloldalog, hogy megbújjék a hegyek között. S akkor Trufa megérezte végre, vitathatatlanul megérezte a változást. Szél érte az arcát! Fény derengett. Messze, messze, délen, kibontakoztak a felhők, gomolyogtak, sodródtak szürkén: mögöttük ott bujkált a hajnal. S e pillanatban megvillant valami: mintha villám csapott volna föl a földből, a Város alatt. Izzó fényében ott állt a Város, kápráztatón fehéren-feketén, tornya, mint csillogó tű, s mikor magába zárta újra a sötétség, a mezőn át hatalmas dörej görgött feléjük dübörögve. S e hangra a király meghajlott háta, mint a rugó egyenesedett ki. Megint mint a szálfa, magas volt és büszke, fölállt a kengyelben, és elkiáltotta magát hatalmas hangon, csengőbben, mint halandó ember valaha is: „Théoden Lovashada, lóra, lóra! vad vágy gyúl, győzd: tüzelj, gyilkolj! Rázd a dárdát, rontsd a pajzsot, kard s vér napja vár, mire nap kél! vágtass, vágtass! Fel Gondorba!”
6. tek. 2. sáv (6/6.) Ezzel kiragadta a zászlóvivője, Guthláf kezéből a kürtöt, s akkorát fújt bele, hogy az kettérepedt. S a sereg valamennyi kürtje az égre irányult, s e nehéz órában úgy zúgott föl Rohan kürtszava, mint szélvész a pusztán, vagy égzengés a hegyek között. Vágtass! Vágtass! Fel Gondorba! A király rákiáltott Hósörényre, s a ló vágtába ugrott. Mögötte lobogója csattogott a szélben, rajta a fehér ló zöld mezőben, de a király messze megelőzte. Kíséretének lovagjai dübörögve eredtek utána, de még ők sem tudták utolérni. Ott vágtatott Éomer is, sisakján úszott a fehér lófarok, az első éored arcvonala úgy tört előre, mint partra a tajtékos hullám, de Théodent nem tudta utolérni. Látszott, hogy ádáz, hogy ősei csata-dühe, mint az új vér vágtat ereiben, mint a régiek istene sarkallta Hósörényt, akár Oromé, a Nagy, a valák csatájában, mikor a világ még ifjú volt. Dísztelen aranypajzsa íme! megvillant, mint a nap tükörképe, a fű zöld lángot vetett csataménje fehér lábai körül. Mert megjött a hajnal s a tengeri szél, és menekült a homály, és följajdultak Mordor seregei, erőt vett rajtuk a félelem, futottak, haltak és áttaposott rajtuk a düh patája. És akkor Rohan egész serege rázendített, és dalolva vagdalkozott, s szép és félelmetes énekszavuk a Városig elhallatszott. 6. FEJEZET: A csata Pelennor mezején De nem holmi rabló vagy ork-törzsfő volt, aki Gondor ostromát vezette. A sötétség túl hamar megtört, korábban, mint ahogy a Fekete Úr elrendelte: a szerencse pillanatnyilag ellene fordult, épp akkor csúszott ki a kezéből a győzelem, mikor érte nyúlt, hogy megragadja. De a karja hosszú volt. S még most is hatalmas erőknek parancsolt. Sok fegyverese volt a Királynak, a Gyűrűlidércnek, a Nazgúlok Urának. Otthagyta a Kaput, és eltűnt. Lovasvég királya, Théoden épp elérte az utat, ami a Kaputól a folyóra vezetett, s elkanyarodott a Város felé, amely nem volt már egy mérföldnyire sem. Egy csöppet visszafogta a lovát, új ellenséget keresett, s lovagjai, velük Dernhelm is, körülvették. Elöl, a falhoz közelebb Elfhelm emberei már az ostromgépek közt hadakoztak, kaszabolták, űzték az ellenséget a maga gyújtotta tűzbe. Pelennornak már majdnem az egész északi felét megtisztították, égtek az ork-táborok, s az orkok, mint vadász elől a vad, csordákban futottak a folyó felé: a rohírok kedvükre vágtattak ide-oda. De a Várost még nem szabadították fel, a Kapu még nem volt a birtokukban.
Hiányzó 6. tekercs 2. sáv (2/6) (05:06:15 és 05:33:15 közötti szakasz): - Hírt hoz - felelte Fanyűvő. - Kinéz hegyekről. Föl mász nagy hegyekre és lenéz. Kőváros bezárva. Tüzek égnek kint és bent is. Te oda akarsz menni? Akkor gyorsan kell. De gorgún és messziről jött emberek - mutatott kurta, görcsös karjával a hegyek felé - ülnek lovasúton. Nagyon sok, több, mint lovasember. - Honnét tudod? - kérdezte Éomer. Az öregember lapos képéről, fekete szeméből semmit se lehetett kiolvasni, de a hangja elárulta, hogy morcos és elégedetlen. - Fanyűvő vad, szabad, nem gyerek - mondta. - Én nagy főnök, Ghán-buri-Ghán. Sok mindent megszámol: csillagokat égen, levelet fán, embert sötétben. Ti ötször tízszer tíz és egyszer ötször tíz vagytok. Ők több. Nagy harc, és ki győz? És még sokkal több kőházak körül. - Sajnos, nagyon is igazat beszél - mondta Théoden. - S valamennyi földerítőnk azt mondja, hogy árkokat ástak és sorompókat állítottak az úton. Nem tudjuk őket egyetlen rohammal elsöpörni. - Márpedig ugyancsak sietnünk kell - szólt közbe Éomer. - Magosvár ég! - Ghán-buri-Ghán befejez - mondta Fanyűvő. - Ő nem csak egy utat tud. Elvezet úton, ahol nincs szakadék, nem jár gorgún, csak fanyűvő és állat. Kőház-nép, mikor még erős volt, sok utat épített. Faragott hegyet, mint vadász vadhúst. Fanyűvő hitte, követ eszik. Nagy szekérrel járt Drúadánon át Rimmonba. Már nem. Utat elfeledett, de Fanyűvő nem. Hegyen át és hegy mögött megvan, fű és fa alatt, Rimmon mögött megy Dinbe, vissza lovasútra. Fanyűvő megmutat nektek utat. Aztán ti öltök gorgúnt és elkergetitek fényes vassal gonosz sötétet, és Fanyűvő visszajön és alszik erdőben. Éomer és a király a maga nyelvén tanácskozott. Végül Théoden a fanyűvőhöz fordult. - Elfogadjuk az ajánlatodat - mondta. - Mert, hogy ha sok ellenséget hagyunk is a hátunk megett, mit számít az? Ha a kőváros elesik, úgy sincs visszautunk. Ha meg nem, az ork-sereg vágta el önmagát. Ha hűséges vagy, Ghán-buri-Ghán, gazdagon megjutalmazunk, s örökre kivívod Lovasvég barátságát. - Holt ember nem barát elevennek, nem ad ajándékot - mondta a fanyűvő. - De ha él Sötétség után, hagy fanyűvőt békén erdőben, s nem vadász többé, mint állatok. Ghán-buri-Ghán nem vezet csapdába. Elmegy lovasemberek apjával, s ha rossz útra vezet, ti megöltök őt. - Úgy legyen! - mondta Théoden. - Mennyi ideig tart, hogy megkerüljük az ellenséget, és visszatérjünk az útra? - kérdezte Éomer. - Amerre vezetsz, gyalogmenetben kell mennünk, az út bizonyára keskeny. - Fanyűvő gyorsan megy - mondta Ghán. - Út négy ló széles Kőemberek szekérútján - mutatott délre -, csak eleje és vége keskeny. Fanyűvő Dinig napkeltétől délig megjár. - Akkor hét órát számoljunk, amíg a sereg éle odaér - mondta Éomer. - És legalább tízet, amíg az egész sereg. Mert lehet, hogy valami váratlan esemény feltartóztat, s ha a sereg ennyire elnyúlik, ahhoz is idő kell, hogy a hegyekből kiérve felfejlődjék csatarendbe. Most hány óra? - Ki tudja? - mondta Théoden. - Sötét van, de nem éjszaka - mondta Ghán. - Ha nap feljön, mi érez itt, akkor is, ha nem lát. Már fölmászta keleti hegyek fölé. - Akkor indulnunk kell, amint lehet - sürgetett Éomer. - Még így sem remélhetjük, hogy ma odaérünk Gondor segítségére. Trufa nem várta meg, hogy talán többet is hall, hanem elosont, hogy kész legyen, mire megjön a parancs az indulásra. Ez volt a csatát megelőző utolsó szakasz. Nem tartotta valószínűnek, hogy sokan túlélnék közülük. De Pippinre gondolt, és Minas Tirith égésére, s legyőzte rettegését.
Hiányzó 6. tekercs 2. sáv (4/6) (05:06:15 és 05:33:15 közötti szakasz): - Tovább már nem szorulunk vezetőre - mondta Elfhelm. - Hisz van a seregben, aki béke idején járt már Magosvárban. Mint magam is. Ha kiérünk az útra, délnek fordulunk, s még huszonegy mérföld, amíg a mezőföld falához érünk. Onnét az út mindkét oldalán mindvégig gyep van, Gondor fullajtárjai ott lovagolnak a legsebesebben. Ott mi is gyorsan haladhatunk, s halkan. - De mostantól kezdve fel kell készülnünk minden gonoszságra, és össze kell szednünk minden erőnket - mondta Éomer. - Én azt tanácslom, pihenjünk egyet, innét este induljunk tovább, s úgy osszuk be az utunkat, hogy a csatamezőre akkor érjünk, mikor holnap úgy amennyire hajnalodik. Ezzel a király is egyetértett, s a kapitányok eltávoztak. De Elfhelm hamarosan visszajött. - A felderítők semmi érdemlegeset nem találtak a szürke erdőn túl, uram - mondta -, csak két embert, két holt embert és két holt lovat. - Igen? - mondta Théoden. - Tehát? - Mindkettő gondori futár volt, uram, az egyik talán Hirgon. Kezében legalábbis a Vörös Nyilat szorongatta, de a feje hiányzott. És a jelekből ítélve mindkettő nyugat felé menekült, mikor a halál utolérte őket. Ebből én azt olvasom ki, hogy mikor tőlünk visszatértek, azaz, ha szokásuk szerint állomásonként lovat váltottak, két éjszakával ezelőtt, már ellenséget találtak a külső falon, vagy lehet, hogy épp akkor folyt az ostrom. A Városba tehát nem jutottak be, és kényszerűségből visszafordultak. - Sajnos - mondta Théoden. - Denethor eszerint nem vette hírét a jöttünknek, s kétségbeesik. - A szükség nem tűr halasztást, de későn mégiscsak jobb, mint soha - mondta Éomer. - S lehet, hogy e közmondás most igazabbnak bizonyul, mint bármikor azóta, hogy az első ember szóra nyitotta a száját. Éjszaka volt. Rohan serege némán vonult az út két oldalán. Az út a Mindolluin előhegyeit megkerülve, most délre kanyarodott. Messze, s majdnem pontosan előttük vörös volt az ég alja, s feketén rajzolódott ki rajta a roppant Mindolluin. Egyre közelebb jártak a pelennori Rammashoz, de még nem járt hajnalra az idő. A király az élen járó század közepén lovagolt, körülötte udvartartásának tagjai. Utánuk Elfhelm éoredje következett, Trufa most vette észre, hogy Dernhelm elhagyta a helyét, és a sötétben mindjobban előrenyomakszik, végül már ott lovagol közvetlenül a király testőrei mögött. A menet megtorpant. Trufa halk hangokat hallott elölről. Felderítők érkeztek vissza, majdnem a falig merészkedtek. Odamentek a királyhoz. - Nagy tüzeket láttunk, uram - jelentette az egyik. - A Város lángokban áll, s a mező teli ellenséggel. De úgy látszik, mindenkit leköt az ostrom. Amennyire meg tudtuk becsülni, nagyon kevesen maradtak a külső falon, s azoknak is csak a dúláson jár az eszük. - Emlékszel még a fanyűvő szavaira, uram? - kérdezte egy másik. - Én béke idején a tág Lankáson élek, a nevem Wídfara, s én is tudok olvasni a szél üzenetéből. Már fordul. A Dél lélegzetét hozza, s bármilyen halványan, de tengerszaga van. Sok újat hoz a reggel, mire a falhoz érsz, pirkadni fog a bűz fölött. - Ha igazat szólsz, Wídfara, tán áldásos és békés éveket érsz még! - mondta Théoden. Ezután udvartartása tagjaihoz fordult, akik ott voltak a közelben, de hangja tisztán csengett, s így az első éored lovasai közül is sokan hallották a szavait: - Eljött az óra, Lovasvég lovasai, Éorl fiai. Előttetek tűz és ellenség, az otthon messze, a hátatok mögött. Bár idegen mezőkön szálltok harcba, a dicsőség, amit itt arattok, tietek lesz az idők végezetéig. Esküt tettetek, most teljesítsétek, tegyétek meg, amivel a szorongatottaknak, hazátoknak és a barátságnak tartoztok. A lovasok pajzsukat ütögették a lándzsájukkal. - Éomer, fiam! Te vezeted az első éoredet - rendelkezett Théoden. - Én a királyi lobogó mögött lovaglok középen. Elfhelm, fordítsd a századodat jobbra, ha túl vagyunk a falon. S te, Grimbold, a tiedet balra. A többi meg kövesse az első hármat, ahogy módja van rá: Ahol az ellenség összeverődik, csapjatok rá. Más tervet nem készíthetünk, mert nem tudjuk, hogy mi a helyzet a mezőn. Előre hát, s ne féljétek a sötétséget!
Hiányzó 6. tekercs 2. sáv (5/6) (05:06:15 és 05:33:15 közötti szakasz): Az első század útnak indult, amilyen gyorsan tudott, mert még mindig sötét volt, bármi változást jósolt is Wídfara. Trufa Dernhelm háta mögött lovagolt, bal kezével kapaszkodott, jobbjával meg a kardját próbálta meglazítani a hüvelyében. Most érezte, hogy milyen keservesen igazak az öreg király szavai: - Mit kezdenél egy ilyen csatában, Trufiádok? - Pontosan ezt - gondolta -, gátolnék egy lovast, s reménykednék, hogy nem esem le a lóról és nem gázolnak halálra a vágtató paták! Már nem voltak hárommérföldnyire a külső falaktól. Hamarosan odaértek: Trufa számára túlságosan is hamar. Vad kiáltások hallatszottak, fegyverek csaptak össze, de röviden. A falon serénykedő orkok kevesen voltak, s meglepetésszerűen érte őket a támadás, így hát vagy kardélre hányták vagy elkergették őket. A Rammas északi kapujának romja előtt a király megint megállt. Az első éored fölzárkózott mögé és kétoldalt melléje. Dernhelm ott maradt a király közelében, bár Elfhelm százada jobbra húzódott el. Grimbold emberei elkanyarodtak keletre, s egy másik nagy nyíláson lépték át a falat. Trufa kikandikált Dernhelm háta mögül. Messze, tán tízmérföldnyire, vagy annál is messzebb, nagy tüzet látott, de köztük és a fal közt is tűzcsíkok izzottak hatalmas félkörben, a legközelebbi talán ha hárommérföldnyire. Mást nemigen tudott kivenni a sötét lapályon, mint ahogy a pirkadatnak se látta semmi jelét, nem is reménykedett benne, s szelet sem érzett, sem változót, sem változatlant. Rohan serege most némán megindult Gondor mezején, lassan, de egyenletesen nyomult előre, mint az emelkedő ár egy biztosnak vélt töltés résein át. A Fekete Kapitány minden gondolatát és akaratát a város közeli eleste kötötte le, s eddig még semmi hírt nem kapott, ami figyelmeztethette volna, hogy a terveibe hiba csúszott. Egy idő múltán a király az embereit egy kissé keletre térítette, hogy éket verjen az ostrom tüzei és a külső mezők közé. Ellenállással még mindig nem találkoztak, és Théoden még mindig nem adott jelt a rohamra. Végül újra megállította a sereget. A Város itt már közelebb volt. Érezték az égésszagot s a közeli halál árnyékát. A lovak nyugtalankodtak. De a király mozdulatlanul ült Hósörény nyergében, csak nézte az elkínzott Minas Tirithet, s mintha hirtelen beléhasított volna a fájdalom vagy a rettegés. Szinte összezsugorodott, meghajlott a kortól: Trufa is ott érezte magán az iszony és kétely rettentő súlyát. Szíve lassabban vert. Mintha az idő is megállt volna e tétovaságban. Elkéstek! És késve ideérni rosszabb, mint soha! Tán Théodennek is inába száll a bátorsága, lehajtja a fejét s eloldalog, hogy megbújjék a hegyek között. S akkor Trufa megérezte végre, vitathatatlanul megérezte a változást. Szél érte az arcát! Fény derengett. Messze, messze, délen, kibontakoztak a felhők, gomolyogtak, sodródtak szürkén: mögöttük ott bujkált a hajnal. S e pillanatban megvillant valami: mintha villám csapott volna föl a földből, a Város alatt. Izzó fényében ott állt a Város, kápráztatón fehéren-feketén, tornya, mint csillogó tű, s mikor magába zárta újra a sötétség, a mezőn át hatalmas dörej görgött feléjük dübörögve. S e hangra a király meghajlott háta, mint a rugó egyenesedett ki. Megint mint a szálfa, magas volt és büszke, fölállt a kengyelben, és elkiáltotta magát hatalmas hangon, csengőbben, mint halandó ember valaha is: „Théoden Lovashada, lóra, lóra! vad vágy gyúl, győzd: tüzelj, gyilkolj! Rázd a dárdát, rontsd a pajzsot, kard s vér napja vár, mire nap kél! vágtass, vágtass! Fel Gondorba!”
Hiányzó 6. tekercs 2. sáv (1/6) (05:06:15 és 05:33:15 közötti szakasz): Trufa nagyon szeretett volna szót váltani valakivel, s eszébe jutott Pippin. De ettől csak nyugtalanabb lett. Szegény Pippin, bezárva abba a nagy kővárosba, magányosan, félelmek között. Trufa azt kívánta, bár lenne ő is olyan szálfa termetű lovas, mint Éomer, s fújhatná meg a kürtöt vagy mi, és vágtathatna a megmentésére. Fölült, s feszülten fülelt a mind közelebbről hangzó dobbanásokra. Egyszerre halk hangokat hallott, és félig eltakart, halvány fényű lámpásokat pillantott meg a fák között. Körös-körül a sötétben az emberek is aggodalmasan mozgolódtak. Egy magas alak tornyosult fölébe, botlott belé, s szidta a gyökereket. Hangjáról ismerte föl, hogy Elfhelm, a seregvezér az. - Nem vagyok gyökér, uram - mondta Pippin -, sőt még csak zsák se, csak egy kék-zöld hobbit. De engesztelésül legalább annyit árulj el, hogy mi készül itt, körülöttünk? - Készülhet akármi ebben az átok sötétben - felelt Elfhelm. - De az uram üzent, hogy készüljünk az indulásra, lehet, hogy azonnal nyeregbe kell szállnunk. - Jön az ellenség? - kérdezte Trufa aggódva. - Ezek az ő dobjaik? Már-már azt hittem, csak képzelődöm, s hogy senki más nem hallotta. - Dehogyisnem - mondta Elfhelm. - Az ellenség az úton van, nem a hegyekben. Te a fanyűvőket hallod, az erdők vadembereit, így szólítgatják egymást a messzeségből. Mondják, még itt kísértenek a Drúadán rengetegében. Egy régebbi kor maradékai, kevesen vannak, és nem mutatkoznak, vadak és óvatosak, mint az erdei állatok. A háborúban sem Gondorral, sem Lovasvéggel nem tartanak, de most aggasztja őket a sötétség és az orkok érkezése, félnek, hogy visszatérnek a Sötét Idők, ami ugyancsak valószínű. Örüljünk, hogy nem ránk vadásznak, mint mondják, mérgezett nyilaik vannak, s úgy értik az erdőt, mint senki más. De fölajánlották a szolgálataikat Théodennek. Épp most vezetik a királyhoz az egyik főnöküket. Látod azt a lámpát? Ennyit hallottam, nem többet. Megyek, mert szólít az uram parancsa. Csomagold össze magad, Zsák uram! - Ezzel eltűnt a homályban. Trufának nem volt ínyére ez az egész vadember-ügy, meg a mérgezett nyilak, de ettől függetlenül is rettenetesen nyomta a szívét a rettegés. Elviselhetetlen ez a várakozás. Tudnia kell, hogy mi lesz. Fölkelt, s óvatosan utána lopakodott a lámpásnak, mielőtt az még eltűnt volna a fák között. Egyszer csak nagy tisztásra ért, ott verték föl a király sátrát egy hatalmas fa alatt. Egyik kinyúló vastag ágáról eltakart lámpa lógott s vetett halavány fénykört a földre. Ott ült Théoden és Éomer, s előttük a földön különös, zömök alak guggolt, göcsörtös, mint a vén fa, gyér szakálla szőre gumós állán, mint a száraz moszat. Kurta lábú, vastag kezű, vaskos és tagbaszakadt, pucér, csak a derekán visel fűszoknyát. Trufa egyszerre úgy érezte, ismeri valahonnét, s hirtelen eszébe jutott a dúnhargi csupapúpnép. Mintha életre kelt volna az ősi szobrok egyike, de az is lehet, ez itt egyenes leszármazottja azoknak, akiknek hasonlatosságára időtlen időkkel ezelőtt az elfeledett mesterek a szobrokat faragták. Épp csönd volt, amikor Trufa közelebb lopódzott, aztán megszólalt a fanyüvő. Úgy látszott, valami kérdésre ad választ. Mély torokhangon beszélt, de Trufa meglepetésére a Közös Nyelven, bár akadozva, s barbár szavakat belekeverve. - Nem, lovasok apja - mondta -, mi nem harcol. Csak vadász. Gorgúnokat öl erdőben, gyűlöl orknépet. Gyűlöl gorgúnokat is. Segít, amit tud. Fanyűvőnek éles füle és szeme: tud minden ösvényt. Fanyűvő itt élt már kőházak előtt, mielőtt magas ember kijött a Vízből. - Mi a csatában szorulnánk segítségre - mondta Éomer. - Hogyan tudnál te meg a néped segítségünkre lenni?
Hiányzó 6. tekercs 2. sáv (3/6) (05:06:15 és 05:33:15 közötti szakasz): Aznap minden jól ment, színét se látták, hangját se hallották az úton lesben álló ellenségnek. A fanyűvők őrláncot állítottak óvatos vadászokból, így aztán sem ork, sem kóbor kém nem tudta meg, hogy orvul átkelnek a hegyen. A homály, mire az ostromlott város közelébe értek, mélyebb volt, mint valaha, s a lovasok mint lóháton ülő fekete árnyak vonultak hosszú sorokban. Minden egyes századnak megvolt a maga fanyűvő-vezetője, az öreg Ghán a király mellett rótta az utat. Kezdetben lassabb volt az útjuk, mint remélték, mert eltartott egy ideig, amíg a lovasok gyalogszerrel és a lovaikat száron vezetve kitaposták maguknak az utat a sűrű erdőben, a hegyen át a táboruktól a kőemberek rejtett szekérútjáig. Késő délután volt, mire a sereg éle megérkezett a sűrű, szürke ciheresbe, amely az Amon Din keleti szélén húzódott, s elfedte azt a hegyvonulattal párhuzamos szurdokot, amely keletről nyugatra, Nardoltól Dinig vezetett. A szurdokban vitt az elfeledett szekérút, amely a Városból Anórienbe tartó fő lovaglóútba torkollt, de most már sok-sok fanemzedék óta az erdő vette birtokába, eltűnt, széttöredezett, és számtalan esztendő avarja födte. De ez az erdő volt a lovasvégiek utolsó reménye, fedezék, mielőtt a nyílt mezőn csatába bocsátkoznának, hiszen hátuk mögött feküdt az út és az Anduin síksága, keleten és délen meg köves, csupasz lejtők, ahol az elgyötört hegyek összebújtak, s fokról fokra feljebb gyűrődve végül a Mindolluin roppant hegyhátában értek véget. Az élen lovagló század megállt, és a sereg a kőemberek szekérútjának szurdokából kiérve szétszóródott, s táborhelyet keresett a szürke fák alatt. A király tanácsra hívta össze a kapitányait. Éomer felderítőket akart kiküldeni, hogy az utat kikémleljék, de az öreg Ghán a fejét rázta. Nem jó lovasembert küldeni - mondta. - Fanyűvő mindent lát, amit lehet rossz levegőben. Mindjárt itt lesz, és elmondja. Megérkeztek a csapatkapitányok, s óvatosan előosontak a fák közül a többi csupapúp-alakok is, mind annyira hasonló az öreg Ghánhoz, hogy Trufa alig tudta megkülönböztetni őket. Különös, torokhangú nyelvükön jelentést tettek a főnöküknek. Ghán egyszerre a királyhoz fordult: - Fanyűvő sok mindent mond - kezdte. - Először: lenni óvatosnak, lovasok! Sok ember táborban, Dinen túl, egy óra ide - s nyugatra mutatott, a fekete tanúhegy felé. - De onnét kőnép új faláig senki. Ott sokan dolgozni. Fal nem áll: gorgún ledöntötte fekete vasdoronggal és földrengéssel. De nem óvatos, nem néz körül. Azt hisz, barát őriz minden út! - S az öreg Ghán fura, gurgulázó hangot adott, úgy látszott, nevet. - Csupa jó hír! - kiáltotta Éomer. - Még e homályban is fölcsillan a remény. Ellenségeink fogásai néha a mi hasznunkra vannak. Ez az átkozott sötétség minket is elrejt. Most meg, sóvárgó vágyukban, hogy elpusztítsák Gondort, s szétszedjék kőről kőre, az orkok a legnagyobb aggodalmat szüntették meg. Átvágunk rajtuk - ha odáig eljutottunk. - Még egyszer nagyon köszönöm, erdők Ghán-buri-Ghánja - mondta Théoden. - Minden jót kívánok neked a hírekért és a vezetésért. - Ölj gorgún! Ölj ork! Fanyűvő szónak nem örül - felelt Ghán. - Kergesd el rossz levegő és sötétség fényes vassal! - Azért lovagoltunk idáig, hogy ezt tegyük - mondta a király -, s minden bizonnyal megpróbáljuk. De hogy sikerül-e, az csak holnap derül ki. Ghán-buri-Ghán lekuporodott, s a búcsújeléül a földet érintette kemény homlokával. Majd fölállt, mint aki menni készül. De megtorpant, fölnézett az égre, mint valami döbbent erdei állat, s beleszagolt a furcsa levegőbe. Szeme fölcsillant. - Változik a szél! - kiáltotta, s egy szempillantás alatt társaival együtt beleveszett a homályba, hogy soha többé ne lássa viszont egyetlen rohani lovas sem. Nem sokkal ezután messze keleten megint megszólalt a halk dobszó. De a seregből most már senki se félt, hogy a fanyűvők netán elárulnák őket, bármilyen csúfak és furcsák is.
lovievi gondolod nem tunne fel a nonek, hogy masodszorra olvassa? Szerintem ugyanolyan hiba, mint a harry potter 5. Resze. Osszevissza van kavarva egy csomo fejezet.
Mivel a teljes magyarított nevezéktan totál rendezetlen, ebből kifolyólag elfér ez is. Ha jól rémlik, a magyar fordításban hosszú ú-val van a név, Dúnhere, tehát ha így van, akkor akár még jó is a felolvasás. Ha a Gollumból tudtak a magyar kiadásban Gollamot csinálni, akkor ennek tükrében Isildúr és nem Iszildur a helyes olvasat. Totálisan következetlen a fordítás a nevek tekintetében, és főleg nem korrektúrázott. S igen, a magyar kiadáshoz illett volna adni a nevek (személy és helynevek) vonatkozásában egy mellékletet, hogy mi az angol alak, mi a magyar fordítás/ferdítés, s hogyan kéne kiejteni az angol verziót. Amúgy a fordításnak kb 10%-a csak G.Á-é, félreismerhetetlenül baromi gyenge rész (szinte mind ÉS-sel kezdődő mondatok, stb.), de ne is lepődjön meg rajta egy kicsit is művelt ember, hogy hogyan lopott magának dicsőséget.
5:03-5:33-ig a 6. Kazi masodik fele hallhato - csak epp valahogy a 2.konyvbol lett idekeverve. A Kimaradt 30 perc megvan valahol, Adam? Meg nem hallgattam vegig, elokeresem a konyvet es elolvasom gyorsan, ha nincs fent. Edit: nincs meg a konyv 😅
Valahogy nincs szerencsém normális sorrendben meghallgatni ezt a könyvet, pedig már minden lehető sorrendben próbáltam. nem találom a legvégét, ahol hazaérnek és szétcsapnak Szauronék bandáján és Samu kertje újra kivirágzik, meg, Frodó elhajózik....
Hiányzó 6. tekercs 2. sáv (6/6) (05:06:15 és 05:33:15 közötti szakasz):
Ezzel kiragadta a zászlóvivője, Guthláf kezéből a kürtöt, s akkorát fújt bele, hogy az kettérepedt. S a sereg valamennyi kürtje az égre irányult, s e nehéz órában úgy zúgott föl Rohan kürtszava, mint szélvész a pusztán, vagy égzengés a hegyek között.
Vágtass! Vágtass! Fel Gondorba!
A király rákiáltott Hósörényre, s a ló vágtába ugrott. Mögötte lobogója csattogott a szélben, rajta a fehér ló zöld mezőben, de a király messze megelőzte. Kíséretének lovagjai dübörögve eredtek utána, de még ők sem tudták utolérni. Ott vágtatott Éomer is, sisakján úszott a fehér lófarok, az első éored arcvonala úgy tört előre, mint partra a tajtékos hullám, de Théodent nem tudta utolérni. Látszott, hogy ádáz, hogy ősei csata-dühe, mint az új vér vágtat ereiben, mint a régiek istene sarkallta Hósörényt, akár Oromé, a Nagy, a valák csatájában, mikor a világ még ifjú volt. Dísztelen aranypajzsa íme! megvillant, mint a nap tükörképe, a fű zöld lángot vetett csataménje fehér lábai körül. Mert megjött a hajnal s a tengeri szél, és menekült a homály, és följajdultak Mordor seregei, erőt vett rajtuk a félelem, futottak, haltak és áttaposott rajtuk a düh patája. És akkor Rohan egész serege rázendített, és dalolva vagdalkozott, s szép és félelmetes énekszavuk a Városig elhallatszott.
6. FEJEZET: A csata Pelennor mezején
De nem holmi rabló vagy ork-törzsfő volt, aki Gondor ostromát vezette. A sötétség túl hamar megtört, korábban, mint ahogy a Fekete Úr elrendelte: a szerencse pillanatnyilag ellene fordult, épp akkor csúszott ki a kezéből a győzelem, mikor érte nyúlt, hogy megragadja. De a karja hosszú volt. S még most is hatalmas erőknek parancsolt. Sok fegyverese volt a Királynak, a Gyűrűlidércnek, a Nazgúlok Urának. Otthagyta a Kaput, és eltűnt.
Lovasvég királya, Théoden épp elérte az utat, ami a Kaputól a folyóra vezetett, s elkanyarodott a Város felé, amely nem volt már egy mérföldnyire sem. Egy csöppet visszafogta a lovát, új ellenséget keresett, s lovagjai, velük Dernhelm is, körülvették. Elöl, a falhoz közelebb Elfhelm emberei már az ostromgépek közt hadakoztak, kaszabolták, űzték az ellenséget a maga gyújtotta tűzbe. Pelennornak már majdnem az egész északi felét megtisztították, égtek az ork-táborok, s az orkok, mint vadász elől a vad, csordákban futottak a folyó felé: a rohírok kedvükre vágtattak ide-oda. De a Várost még nem szabadították fel, a Kapu még nem volt a birtokukban.
A történet innen 05:33:15-től folytatódik tovább a 7. tekerccsel. További jó szórakozást! :)
Sziasztok! :) Ezúton küldöm a 05:06:15 és 05:33:15 közötti tévesen szereplő 6. tekercs 2. sáv tényleges szövegét. (Kérlek, ne szakítsátok meg az üzenetláncot saját megjegyzésekkel, hogy egyben maradhasson a szöveg. Ha meg szeretnétek köszönni a munkámat elegendő hozzá egy kedvelés. Köszi! :) )
6. tek. 2. sáv (1/6)
Trufa nagyon szeretett volna szót váltani valakivel, s eszébe jutott Pippin. De ettől csak nyugtalanabb lett. Szegény Pippin, bezárva abba a nagy kővárosba, magányosan, félelmek között. Trufa azt kívánta, bár lenne ő is olyan szálfa termetű lovas, mint Éomer, s fújhatná meg a kürtöt vagy mi, és vágtathatna a megmentésére. Fölült, s feszülten fülelt a mind közelebbről hangzó dobbanásokra. Egyszerre halk hangokat hallott, és félig eltakart, halvány fényű lámpásokat pillantott meg a fák között. Körös-körül a sötétben az emberek is aggodalmasan mozgolódtak. Egy magas alak tornyosult fölébe, botlott belé, s szidta a gyökereket. Hangjáról ismerte föl, hogy Elfhelm, a seregvezér az.
- Nem vagyok gyökér, uram - mondta Pippin -, sőt még csak zsák se, csak egy kék-zöld hobbit. De engesztelésül legalább annyit árulj el, hogy mi készül itt, körülöttünk?
- Készülhet akármi ebben az átok sötétben - felelt Elfhelm. - De az uram üzent, hogy készüljünk az indulásra, lehet, hogy azonnal nyeregbe kell szállnunk.
- Jön az ellenség? - kérdezte Trufa aggódva. - Ezek az ő dobjaik? Már-már azt hittem, csak képzelődöm, s hogy senki más nem hallotta.
- Dehogyisnem - mondta Elfhelm. - Az ellenség az úton van, nem a hegyekben. Te a fanyűvőket hallod, az erdők vadembereit, így szólítgatják egymást a messzeségből. Mondják, még itt kísértenek a Drúadán rengetegében. Egy régebbi kor maradékai, kevesen vannak, és nem mutatkoznak, vadak és óvatosak, mint az erdei állatok. A háborúban sem Gondorral, sem Lovasvéggel nem tartanak, de most aggasztja őket a sötétség és az orkok érkezése, félnek, hogy visszatérnek a Sötét Idők, ami ugyancsak valószínű. Örüljünk, hogy nem ránk vadásznak, mint mondják, mérgezett nyilaik vannak, s úgy értik az erdőt, mint senki más. De fölajánlották a szolgálataikat Théodennek. Épp most vezetik a királyhoz az egyik főnöküket. Látod azt a lámpát? Ennyit hallottam, nem többet. Megyek, mert szólít az uram parancsa. Csomagold össze magad, Zsák uram! - Ezzel eltűnt a homályban.
Trufának nem volt ínyére ez az egész vadember-ügy, meg a mérgezett nyilak, de ettől függetlenül is rettenetesen nyomta a szívét a rettegés. Elviselhetetlen ez a várakozás. Tudnia kell, hogy mi lesz. Fölkelt, s óvatosan utána lopakodott a lámpásnak, mielőtt az még eltűnt volna a fák között.
Egyszer csak nagy tisztásra ért, ott verték föl a király sátrát egy hatalmas fa alatt. Egyik kinyúló vastag ágáról eltakart lámpa lógott s vetett halavány fénykört a földre. Ott ült Théoden és Éomer, s előttük a földön különös, zömök alak guggolt, göcsörtös, mint a vén fa, gyér szakálla szőre gumós állán, mint a száraz moszat. Kurta lábú, vastag kezű, vaskos és tagbaszakadt, pucér, csak a derekán visel fűszoknyát. Trufa egyszerre úgy érezte, ismeri valahonnét, s hirtelen eszébe jutott a dúnhargi csupapúpnép. Mintha életre kelt volna az ősi szobrok egyike, de az is lehet, ez itt egyenes leszármazottja azoknak, akiknek hasonlatosságára időtlen időkkel ezelőtt az elfeledett mesterek a szobrokat faragták.
Épp csönd volt, amikor Trufa közelebb lopódzott, aztán megszólalt a fanyüvő. Úgy látszott, valami kérdésre ad választ. Mély torokhangon beszélt, de Trufa meglepetésére a Közös Nyelven, bár akadozva, s barbár szavakat belekeverve.
- Nem, lovasok apja - mondta -, mi nem harcol. Csak vadász. Gorgúnokat öl erdőben, gyűlöl orknépet. Gyűlöl gorgúnokat is. Segít, amit tud. Fanyűvőnek éles füle és szeme: tud minden ösvényt. Fanyűvő itt élt már kőházak előtt, mielőtt magas ember kijött a Vízből.
- Mi a csatában szorulnánk segítségre - mondta Éomer. - Hogyan tudnál te meg a néped segítségünkre lenni?
6. tek. 2. sáv (2/6.)
- Hírt hoz - felelte Fanyűvő. - Kinéz hegyekről. Föl mász nagy hegyekre és lenéz. Kőváros bezárva. Tüzek égnek kint és bent is. Te oda akarsz menni? Akkor gyorsan kell. De gorgún és messziről jött emberek - mutatott kurta, görcsös karjával a hegyek felé - ülnek lovasúton. Nagyon sok, több, mint lovasember.
- Honnét tudod? - kérdezte Éomer.
Az öregember lapos képéről, fekete szeméből semmit se lehetett kiolvasni, de a hangja elárulta, hogy morcos és elégedetlen. - Fanyűvő vad, szabad, nem gyerek - mondta. - Én nagy főnök, Ghán-buri-Ghán. Sok mindent megszámol: csillagokat égen, levelet fán, embert sötétben. Ti ötször tízszer tíz és egyszer ötször tíz vagytok. Ők több. Nagy harc, és ki győz? És még sokkal több kőházak körül.
- Sajnos, nagyon is igazat beszél - mondta Théoden. - S valamennyi földerítőnk azt mondja, hogy árkokat ástak és sorompókat állítottak az úton. Nem tudjuk őket egyetlen rohammal elsöpörni.
- Márpedig ugyancsak sietnünk kell - szólt közbe Éomer. - Magosvár ég!
- Ghán-buri-Ghán befejez - mondta Fanyűvő. - Ő nem csak egy utat tud. Elvezet úton, ahol nincs szakadék, nem jár gorgún, csak fanyűvő és állat. Kőház-nép, mikor még erős volt, sok utat épített. Faragott hegyet, mint vadász vadhúst. Fanyűvő hitte, követ eszik. Nagy szekérrel járt Drúadánon át Rimmonba. Már nem. Utat elfeledett, de Fanyűvő nem. Hegyen át és hegy mögött megvan, fű és fa alatt, Rimmon mögött megy Dinbe, vissza lovasútra. Fanyűvő megmutat nektek utat. Aztán ti öltök gorgúnt és elkergetitek fényes vassal gonosz sötétet, és Fanyűvő visszajön és alszik erdőben.
Éomer és a király a maga nyelvén tanácskozott. Végül Théoden a fanyűvőhöz fordult. - Elfogadjuk az ajánlatodat - mondta. - Mert, hogy ha sok ellenséget hagyunk is a hátunk megett, mit számít az? Ha a kőváros elesik, úgy sincs visszautunk. Ha meg nem, az ork-sereg vágta el önmagát. Ha hűséges vagy, Ghán-buri-Ghán, gazdagon megjutalmazunk, s örökre kivívod Lovasvég barátságát.
- Holt ember nem barát elevennek, nem ad ajándékot - mondta a fanyűvő. - De ha él Sötétség után, hagy fanyűvőt békén erdőben, s nem vadász többé, mint állatok. Ghán-buri-Ghán nem vezet csapdába. Elmegy lovasemberek apjával, s ha rossz útra vezet, ti megöltök őt.
- Úgy legyen! - mondta Théoden.
- Mennyi ideig tart, hogy megkerüljük az ellenséget, és visszatérjünk az útra? - kérdezte Éomer. - Amerre vezetsz, gyalogmenetben kell mennünk, az út bizonyára keskeny.
- Fanyűvő gyorsan megy - mondta Ghán. - Út négy ló széles Kőemberek szekérútján - mutatott délre -, csak eleje és vége keskeny. Fanyűvő Dinig napkeltétől délig megjár.
- Akkor hét órát számoljunk, amíg a sereg éle odaér - mondta Éomer. - És legalább tízet, amíg az egész sereg. Mert lehet, hogy valami váratlan esemény feltartóztat, s ha a sereg ennyire elnyúlik, ahhoz is idő kell, hogy a hegyekből kiérve felfejlődjék csatarendbe. Most hány óra?
- Ki tudja? - mondta Théoden.
- Sötét van, de nem éjszaka - mondta Ghán. - Ha nap feljön, mi érez itt, akkor is, ha nem lát. Már fölmászta keleti hegyek fölé.
- Akkor indulnunk kell, amint lehet - sürgetett Éomer. - Még így sem remélhetjük, hogy ma odaérünk Gondor segítségére.
Trufa nem várta meg, hogy talán többet is hall, hanem elosont, hogy kész legyen, mire megjön a parancs az indulásra. Ez volt a csatát megelőző utolsó szakasz. Nem tartotta valószínűnek, hogy sokan túlélnék közülük. De Pippinre gondolt, és Minas Tirith égésére, s legyőzte rettegését.
6. tek. 2. sáv (3/6.)
Aznap minden jól ment, színét se látták, hangját se hallották az úton lesben álló ellenségnek. A fanyűvők őrláncot állítottak óvatos vadászokból, így aztán sem ork, sem kóbor kém nem tudta meg, hogy orvul átkelnek a hegyen. A homály, mire az ostromlott város közelébe értek, mélyebb volt, mint valaha, s a lovasok mint lóháton ülő fekete árnyak vonultak hosszú sorokban. Minden egyes századnak megvolt a maga fanyűvő-vezetője, az öreg Ghán a király mellett rótta az utat. Kezdetben lassabb volt az útjuk, mint remélték, mert eltartott egy ideig, amíg a lovasok gyalogszerrel és a lovaikat száron vezetve kitaposták maguknak az utat a sűrű erdőben, a hegyen át a táboruktól a kőemberek rejtett szekérútjáig. Késő délután volt, mire a sereg éle megérkezett a sűrű, szürke ciheresbe, amely az Amon Din keleti szélén húzódott, s elfedte azt a hegyvonulattal párhuzamos szurdokot, amely keletről nyugatra, Nardoltól Dinig vezetett. A szurdokban vitt az elfeledett szekérút, amely a Városból Anórienbe tartó fő lovaglóútba torkollt, de most már sok-sok fanemzedék óta az erdő vette birtokába, eltűnt, széttöredezett, és számtalan esztendő avarja födte. De ez az erdő volt a lovasvégiek utolsó reménye, fedezék, mielőtt a nyílt mezőn csatába bocsátkoznának, hiszen hátuk mögött feküdt az út és az Anduin síksága, keleten és délen meg köves, csupasz lejtők, ahol az elgyötört hegyek összebújtak, s fokról fokra feljebb gyűrődve végül a Mindolluin roppant hegyhátában értek véget.
Az élen lovagló század megállt, és a sereg a kőemberek szekérútjának szurdokából kiérve szétszóródott, s táborhelyet keresett a szürke fák alatt. A király tanácsra hívta össze a kapitányait. Éomer felderítőket akart kiküldeni, hogy az utat kikémleljék, de az öreg Ghán a fejét rázta. Nem jó lovasembert küldeni - mondta. - Fanyűvő mindent lát, amit lehet rossz levegőben. Mindjárt itt lesz, és elmondja.
Megérkeztek a csapatkapitányok, s óvatosan előosontak a fák közül a többi csupapúp-alakok is, mind annyira hasonló az öreg Ghánhoz, hogy Trufa alig tudta megkülönböztetni őket. Különös, torokhangú nyelvükön jelentést tettek a főnöküknek.
Ghán egyszerre a királyhoz fordult: - Fanyűvő sok mindent mond - kezdte. - Először: lenni óvatosnak, lovasok! Sok ember táborban, Dinen túl, egy óra ide - s nyugatra mutatott, a fekete tanúhegy felé. - De onnét kőnép új faláig senki. Ott sokan dolgozni. Fal nem áll: gorgún ledöntötte fekete vasdoronggal és földrengéssel. De nem óvatos, nem néz körül. Azt hisz, barát őriz minden út! - S az öreg Ghán fura, gurgulázó hangot adott, úgy látszott, nevet.
- Csupa jó hír! - kiáltotta Éomer. - Még e homályban is fölcsillan a remény. Ellenségeink fogásai néha a mi hasznunkra vannak. Ez az átkozott sötétség minket is elrejt. Most meg, sóvárgó vágyukban, hogy elpusztítsák Gondort, s szétszedjék kőről kőre, az orkok a legnagyobb aggodalmat szüntették meg. Átvágunk rajtuk - ha odáig eljutottunk.
- Még egyszer nagyon köszönöm, erdők Ghán-buri-Ghánja - mondta Théoden. - Minden jót kívánok neked a hírekért és a vezetésért.
- Ölj gorgún! Ölj ork! Fanyűvő szónak nem örül - felelt Ghán. - Kergesd el rossz levegő és sötétség fényes vassal!
- Azért lovagoltunk idáig, hogy ezt tegyük - mondta a király -, s minden bizonnyal megpróbáljuk. De hogy sikerül-e, az csak holnap derül ki.
Ghán-buri-Ghán lekuporodott, s a búcsújeléül a földet érintette kemény homlokával. Majd fölállt, mint aki menni készül. De megtorpant, fölnézett az égre, mint valami döbbent erdei állat, s beleszagolt a furcsa levegőbe. Szeme fölcsillant.
- Változik a szél! - kiáltotta, s egy szempillantás alatt társaival együtt beleveszett a homályba, hogy soha többé ne lássa viszont egyetlen rohani lovas sem. Nem sokkal ezután messze keleten megint megszólalt a halk dobszó. De a seregből most már senki se félt, hogy a fanyűvők netán elárulnák őket, bármilyen csúfak és furcsák is.
6. tek. 2. sáv (4/6.)
- Tovább már nem szorulunk vezetőre - mondta Elfhelm. - Hisz van a seregben, aki béke idején járt már Magosvárban. Mint magam is. Ha kiérünk az útra, délnek fordulunk, s még huszonegy mérföld, amíg a mezőföld falához érünk. Onnét az út mindkét oldalán mindvégig gyep van, Gondor fullajtárjai ott lovagolnak a legsebesebben. Ott mi is gyorsan haladhatunk, s halkan.
- De mostantól kezdve fel kell készülnünk minden gonoszságra, és össze kell szednünk minden erőnket - mondta Éomer. - Én azt tanácslom, pihenjünk egyet, innét este induljunk tovább, s úgy osszuk be az utunkat, hogy a csatamezőre akkor érjünk, mikor holnap úgy amennyire hajnalodik.
Ezzel a király is egyetértett, s a kapitányok eltávoztak. De Elfhelm hamarosan visszajött. - A felderítők semmi érdemlegeset nem találtak a szürke erdőn túl, uram - mondta -, csak két embert, két holt embert és két holt lovat.
- Igen? - mondta Théoden. - Tehát?
- Mindkettő gondori futár volt, uram, az egyik talán Hirgon. Kezében legalábbis a Vörös Nyilat szorongatta, de a feje hiányzott. És a jelekből ítélve mindkettő nyugat felé menekült, mikor a halál utolérte őket. Ebből én azt olvasom ki, hogy mikor tőlünk visszatértek, azaz, ha szokásuk szerint állomásonként lovat váltottak, két éjszakával ezelőtt, már ellenséget találtak a külső falon, vagy lehet, hogy épp akkor folyt az ostrom. A Városba tehát nem jutottak be, és kényszerűségből visszafordultak.
- Sajnos - mondta Théoden. - Denethor eszerint nem vette hírét a jöttünknek, s kétségbeesik.
- A szükség nem tűr halasztást, de későn mégiscsak jobb, mint soha - mondta Éomer. - S lehet, hogy e közmondás most igazabbnak bizonyul, mint bármikor azóta, hogy az első ember szóra nyitotta a száját.
Éjszaka volt. Rohan serege némán vonult az út két oldalán. Az út a Mindolluin előhegyeit megkerülve, most délre kanyarodott. Messze, s majdnem pontosan előttük vörös volt az ég alja, s feketén rajzolódott ki rajta a roppant Mindolluin. Egyre közelebb jártak a pelennori Rammashoz, de még nem járt hajnalra az idő.
A király az élen járó század közepén lovagolt, körülötte udvartartásának tagjai. Utánuk Elfhelm éoredje következett, Trufa most vette észre, hogy Dernhelm elhagyta a helyét, és a sötétben mindjobban előrenyomakszik, végül már ott lovagol közvetlenül a király testőrei mögött. A menet megtorpant. Trufa halk hangokat hallott elölről. Felderítők érkeztek vissza, majdnem a falig merészkedtek. Odamentek a királyhoz.
- Nagy tüzeket láttunk, uram - jelentette az egyik. - A Város lángokban áll, s a mező teli ellenséggel. De úgy látszik, mindenkit leköt az ostrom. Amennyire meg tudtuk becsülni, nagyon kevesen maradtak a külső falon, s azoknak is csak a dúláson jár az eszük.
- Emlékszel még a fanyűvő szavaira, uram? - kérdezte egy másik. - Én béke idején a tág Lankáson élek, a nevem Wídfara, s én is tudok olvasni a szél üzenetéből. Már fordul. A Dél lélegzetét hozza, s bármilyen halványan, de tengerszaga van. Sok újat hoz a reggel, mire a falhoz érsz, pirkadni fog a bűz fölött.
- Ha igazat szólsz, Wídfara, tán áldásos és békés éveket érsz még! - mondta Théoden. Ezután udvartartása tagjaihoz fordult, akik ott voltak a közelben, de hangja tisztán csengett, s így az első éored lovasai közül is sokan hallották a szavait:
- Eljött az óra, Lovasvég lovasai, Éorl fiai. Előttetek tűz és ellenség, az otthon messze, a hátatok mögött. Bár idegen mezőkön szálltok harcba, a dicsőség, amit itt arattok, tietek lesz az idők végezetéig. Esküt tettetek, most teljesítsétek, tegyétek meg, amivel a szorongatottaknak, hazátoknak és a barátságnak tartoztok.
A lovasok pajzsukat ütögették a lándzsájukkal. - Éomer, fiam! Te vezeted az első éoredet - rendelkezett Théoden. - Én a királyi lobogó mögött lovaglok középen. Elfhelm, fordítsd a századodat jobbra, ha túl vagyunk a falon. S te, Grimbold, a tiedet balra. A többi meg kövesse az első hármat, ahogy módja van rá: Ahol az ellenség összeverődik, csapjatok rá. Más tervet nem készíthetünk, mert nem tudjuk, hogy mi a helyzet a mezőn. Előre hát, s ne féljétek a sötétséget!
6. tek. 2. sáv (5/6.)
Az első század útnak indult, amilyen gyorsan tudott, mert még mindig sötét volt, bármi változást jósolt is Wídfara. Trufa Dernhelm háta mögött lovagolt, bal kezével kapaszkodott, jobbjával meg a kardját próbálta meglazítani a hüvelyében. Most érezte, hogy milyen keservesen igazak az öreg király szavai: - Mit kezdenél egy ilyen csatában, Trufiádok?
- Pontosan ezt - gondolta -, gátolnék egy lovast, s reménykednék, hogy nem esem le a lóról és nem gázolnak halálra a vágtató paták!
Már nem voltak hárommérföldnyire a külső falaktól. Hamarosan odaértek: Trufa számára túlságosan is hamar. Vad kiáltások hallatszottak, fegyverek csaptak össze, de röviden. A falon serénykedő orkok kevesen voltak, s meglepetésszerűen érte őket a támadás, így hát vagy kardélre hányták vagy elkergették őket. A Rammas északi kapujának romja előtt a király megint megállt. Az első éored fölzárkózott mögé és kétoldalt melléje. Dernhelm ott maradt a király közelében, bár Elfhelm százada jobbra húzódott el. Grimbold emberei elkanyarodtak keletre, s egy másik nagy nyíláson lépték át a falat.
Trufa kikandikált Dernhelm háta mögül. Messze, tán tízmérföldnyire, vagy annál is messzebb, nagy tüzet látott, de köztük és a fal közt is tűzcsíkok izzottak hatalmas félkörben, a legközelebbi talán ha hárommérföldnyire. Mást nemigen tudott kivenni a sötét lapályon, mint ahogy a pirkadatnak se látta semmi jelét, nem is reménykedett benne, s szelet sem érzett, sem változót, sem változatlant.
Rohan serege most némán megindult Gondor mezején, lassan, de egyenletesen nyomult előre, mint az emelkedő ár egy biztosnak vélt töltés résein át. A Fekete Kapitány minden gondolatát és akaratát a város közeli eleste kötötte le, s eddig még semmi hírt nem kapott, ami figyelmeztethette volna, hogy a terveibe hiba csúszott.
Egy idő múltán a király az embereit egy kissé keletre térítette, hogy éket verjen az ostrom tüzei és a külső mezők közé. Ellenállással még mindig nem találkoztak, és Théoden még mindig nem adott jelt a rohamra. Végül újra megállította a sereget. A Város itt már közelebb volt. Érezték az égésszagot s a közeli halál árnyékát. A lovak nyugtalankodtak. De a király mozdulatlanul ült Hósörény nyergében, csak nézte az elkínzott Minas Tirithet, s mintha hirtelen beléhasított volna a fájdalom vagy a rettegés. Szinte összezsugorodott, meghajlott a kortól: Trufa is ott érezte magán az iszony és kétely rettentő súlyát. Szíve lassabban vert. Mintha az idő is megállt volna e tétovaságban. Elkéstek! És késve ideérni rosszabb, mint soha! Tán Théodennek is inába száll a bátorsága, lehajtja a fejét s eloldalog, hogy megbújjék a hegyek között.
S akkor Trufa megérezte végre, vitathatatlanul megérezte a változást. Szél érte az arcát! Fény derengett. Messze, messze, délen, kibontakoztak a felhők, gomolyogtak, sodródtak szürkén: mögöttük ott bujkált a hajnal.
S e pillanatban megvillant valami: mintha villám csapott volna föl a földből, a Város alatt. Izzó fényében ott állt a Város, kápráztatón fehéren-feketén, tornya, mint csillogó tű, s mikor magába zárta újra a sötétség, a mezőn át hatalmas dörej görgött feléjük dübörögve.
S e hangra a király meghajlott háta, mint a rugó egyenesedett ki. Megint mint a szálfa, magas volt és büszke, fölállt a kengyelben, és elkiáltotta magát hatalmas hangon, csengőbben, mint halandó ember valaha is:
„Théoden Lovashada, lóra, lóra!
vad vágy gyúl, győzd: tüzelj, gyilkolj!
Rázd a dárdát, rontsd a pajzsot,
kard s vér napja vár, mire nap kél!
vágtass, vágtass! Fel Gondorba!”
6. tek. 2. sáv (6/6.)
Ezzel kiragadta a zászlóvivője, Guthláf kezéből a kürtöt, s akkorát fújt bele, hogy az kettérepedt. S a sereg valamennyi kürtje az égre irányult, s e nehéz órában úgy zúgott föl Rohan kürtszava, mint szélvész a pusztán, vagy égzengés a hegyek között.
Vágtass! Vágtass! Fel Gondorba!
A király rákiáltott Hósörényre, s a ló vágtába ugrott. Mögötte lobogója csattogott a szélben, rajta a fehér ló zöld mezőben, de a király messze megelőzte. Kíséretének lovagjai dübörögve eredtek utána, de még ők sem tudták utolérni. Ott vágtatott Éomer is, sisakján úszott a fehér lófarok, az első éored arcvonala úgy tört előre, mint partra a tajtékos hullám, de Théodent nem tudta utolérni. Látszott, hogy ádáz, hogy ősei csata-dühe, mint az új vér vágtat ereiben, mint a régiek istene sarkallta Hósörényt, akár Oromé, a Nagy, a valák csatájában, mikor a világ még ifjú volt. Dísztelen aranypajzsa íme! megvillant, mint a nap tükörképe, a fű zöld lángot vetett csataménje fehér lábai körül. Mert megjött a hajnal s a tengeri szél, és menekült a homály, és följajdultak Mordor seregei, erőt vett rajtuk a félelem, futottak, haltak és áttaposott rajtuk a düh patája. És akkor Rohan egész serege rázendített, és dalolva vagdalkozott, s szép és félelmetes énekszavuk a Városig elhallatszott.
6. FEJEZET: A csata Pelennor mezején
De nem holmi rabló vagy ork-törzsfő volt, aki Gondor ostromát vezette. A sötétség túl hamar megtört, korábban, mint ahogy a Fekete Úr elrendelte: a szerencse pillanatnyilag ellene fordult, épp akkor csúszott ki a kezéből a győzelem, mikor érte nyúlt, hogy megragadja. De a karja hosszú volt. S még most is hatalmas erőknek parancsolt. Sok fegyverese volt a Királynak, a Gyűrűlidércnek, a Nazgúlok Urának. Otthagyta a Kaput, és eltűnt.
Lovasvég királya, Théoden épp elérte az utat, ami a Kaputól a folyóra vezetett, s elkanyarodott a Város felé, amely nem volt már egy mérföldnyire sem. Egy csöppet visszafogta a lovát, új ellenséget keresett, s lovagjai, velük Dernhelm is, körülvették. Elöl, a falhoz közelebb Elfhelm emberei már az ostromgépek közt hadakoztak, kaszabolták, űzték az ellenséget a maga gyújtotta tűzbe. Pelennornak már majdnem az egész északi felét megtisztították, égtek az ork-táborok, s az orkok, mint vadász elől a vad, csordákban futottak a folyó felé: a rohírok kedvükre vágtattak ide-oda. De a Várost még nem szabadították fel, a Kapu még nem volt a birtokukban.
Hiányzó 6. tekercs 2. sáv (2/6) (05:06:15 és 05:33:15 közötti szakasz):
- Hírt hoz - felelte Fanyűvő. - Kinéz hegyekről. Föl mász nagy hegyekre és lenéz. Kőváros bezárva. Tüzek égnek kint és bent is. Te oda akarsz menni? Akkor gyorsan kell. De gorgún és messziről jött emberek - mutatott kurta, görcsös karjával a hegyek felé - ülnek lovasúton. Nagyon sok, több, mint lovasember.
- Honnét tudod? - kérdezte Éomer.
Az öregember lapos képéről, fekete szeméből semmit se lehetett kiolvasni, de a hangja elárulta, hogy morcos és elégedetlen. - Fanyűvő vad, szabad, nem gyerek - mondta. - Én nagy főnök, Ghán-buri-Ghán. Sok mindent megszámol: csillagokat égen, levelet fán, embert sötétben. Ti ötször tízszer tíz és egyszer ötször tíz vagytok. Ők több. Nagy harc, és ki győz? És még sokkal több kőházak körül.
- Sajnos, nagyon is igazat beszél - mondta Théoden. - S valamennyi földerítőnk azt mondja, hogy árkokat ástak és sorompókat állítottak az úton. Nem tudjuk őket egyetlen rohammal elsöpörni.
- Márpedig ugyancsak sietnünk kell - szólt közbe Éomer. - Magosvár ég!
- Ghán-buri-Ghán befejez - mondta Fanyűvő. - Ő nem csak egy utat tud. Elvezet úton, ahol nincs szakadék, nem jár gorgún, csak fanyűvő és állat. Kőház-nép, mikor még erős volt, sok utat épített. Faragott hegyet, mint vadász vadhúst. Fanyűvő hitte, követ eszik. Nagy szekérrel járt Drúadánon át Rimmonba. Már nem. Utat elfeledett, de Fanyűvő nem. Hegyen át és hegy mögött megvan, fű és fa alatt, Rimmon mögött megy Dinbe, vissza lovasútra. Fanyűvő megmutat nektek utat. Aztán ti öltök gorgúnt és elkergetitek fényes vassal gonosz sötétet, és Fanyűvő visszajön és alszik erdőben.
Éomer és a király a maga nyelvén tanácskozott. Végül Théoden a fanyűvőhöz fordult. - Elfogadjuk az ajánlatodat - mondta. - Mert, hogy ha sok ellenséget hagyunk is a hátunk megett, mit számít az? Ha a kőváros elesik, úgy sincs visszautunk. Ha meg nem, az ork-sereg vágta el önmagát. Ha hűséges vagy, Ghán-buri-Ghán, gazdagon megjutalmazunk, s örökre kivívod Lovasvég barátságát.
- Holt ember nem barát elevennek, nem ad ajándékot - mondta a fanyűvő. - De ha él Sötétség után, hagy fanyűvőt békén erdőben, s nem vadász többé, mint állatok. Ghán-buri-Ghán nem vezet csapdába. Elmegy lovasemberek apjával, s ha rossz útra vezet, ti megöltök őt.
- Úgy legyen! - mondta Théoden.
- Mennyi ideig tart, hogy megkerüljük az ellenséget, és visszatérjünk az útra? - kérdezte Éomer. - Amerre vezetsz, gyalogmenetben kell mennünk, az út bizonyára keskeny.
- Fanyűvő gyorsan megy - mondta Ghán. - Út négy ló széles Kőemberek szekérútján - mutatott délre -, csak eleje és vége keskeny. Fanyűvő Dinig napkeltétől délig megjár.
- Akkor hét órát számoljunk, amíg a sereg éle odaér - mondta Éomer. - És legalább tízet, amíg az egész sereg. Mert lehet, hogy valami váratlan esemény feltartóztat, s ha a sereg ennyire elnyúlik, ahhoz is idő kell, hogy a hegyekből kiérve felfejlődjék csatarendbe. Most hány óra?
- Ki tudja? - mondta Théoden.
- Sötét van, de nem éjszaka - mondta Ghán. - Ha nap feljön, mi érez itt, akkor is, ha nem lát. Már fölmászta keleti hegyek fölé.
- Akkor indulnunk kell, amint lehet - sürgetett Éomer. - Még így sem remélhetjük, hogy ma odaérünk Gondor segítségére.
Trufa nem várta meg, hogy talán többet is hall, hanem elosont, hogy kész legyen, mire megjön a parancs az indulásra. Ez volt a csatát megelőző utolsó szakasz. Nem tartotta valószínűnek, hogy sokan túlélnék közülük. De Pippinre gondolt, és Minas Tirith égésére, s legyőzte rettegését.
Hiányzó 6. tekercs 2. sáv (4/6) (05:06:15 és 05:33:15 közötti szakasz):
- Tovább már nem szorulunk vezetőre - mondta Elfhelm. - Hisz van a seregben, aki béke idején járt már Magosvárban. Mint magam is. Ha kiérünk az útra, délnek fordulunk, s még huszonegy mérföld, amíg a mezőföld falához érünk. Onnét az út mindkét oldalán mindvégig gyep van, Gondor fullajtárjai ott lovagolnak a legsebesebben. Ott mi is gyorsan haladhatunk, s halkan.
- De mostantól kezdve fel kell készülnünk minden gonoszságra, és össze kell szednünk minden erőnket - mondta Éomer. - Én azt tanácslom, pihenjünk egyet, innét este induljunk tovább, s úgy osszuk be az utunkat, hogy a csatamezőre akkor érjünk, mikor holnap úgy amennyire hajnalodik.
Ezzel a király is egyetértett, s a kapitányok eltávoztak. De Elfhelm hamarosan visszajött. - A felderítők semmi érdemlegeset nem találtak a szürke erdőn túl, uram - mondta -, csak két embert, két holt embert és két holt lovat.
- Igen? - mondta Théoden. - Tehát?
- Mindkettő gondori futár volt, uram, az egyik talán Hirgon. Kezében legalábbis a Vörös Nyilat szorongatta, de a feje hiányzott. És a jelekből ítélve mindkettő nyugat felé menekült, mikor a halál utolérte őket. Ebből én azt olvasom ki, hogy mikor tőlünk visszatértek, azaz, ha szokásuk szerint állomásonként lovat váltottak, két éjszakával ezelőtt, már ellenséget találtak a külső falon, vagy lehet, hogy épp akkor folyt az ostrom. A Városba tehát nem jutottak be, és kényszerűségből visszafordultak.
- Sajnos - mondta Théoden. - Denethor eszerint nem vette hírét a jöttünknek, s kétségbeesik.
- A szükség nem tűr halasztást, de későn mégiscsak jobb, mint soha - mondta Éomer. - S lehet, hogy e közmondás most igazabbnak bizonyul, mint bármikor azóta, hogy az első ember szóra nyitotta a száját.
Éjszaka volt. Rohan serege némán vonult az út két oldalán. Az út a Mindolluin előhegyeit megkerülve, most délre kanyarodott. Messze, s majdnem pontosan előttük vörös volt az ég alja, s feketén rajzolódott ki rajta a roppant Mindolluin. Egyre közelebb jártak a pelennori Rammashoz, de még nem járt hajnalra az idő.
A király az élen járó század közepén lovagolt, körülötte udvartartásának tagjai. Utánuk Elfhelm éoredje következett, Trufa most vette észre, hogy Dernhelm elhagyta a helyét, és a sötétben mindjobban előrenyomakszik, végül már ott lovagol közvetlenül a király testőrei mögött. A menet megtorpant. Trufa halk hangokat hallott elölről. Felderítők érkeztek vissza, majdnem a falig merészkedtek. Odamentek a királyhoz.
- Nagy tüzeket láttunk, uram - jelentette az egyik. - A Város lángokban áll, s a mező teli ellenséggel. De úgy látszik, mindenkit leköt az ostrom. Amennyire meg tudtuk becsülni, nagyon kevesen maradtak a külső falon, s azoknak is csak a dúláson jár az eszük.
- Emlékszel még a fanyűvő szavaira, uram? - kérdezte egy másik. - Én béke idején a tág Lankáson élek, a nevem Wídfara, s én is tudok olvasni a szél üzenetéből. Már fordul. A Dél lélegzetét hozza, s bármilyen halványan, de tengerszaga van. Sok újat hoz a reggel, mire a falhoz érsz, pirkadni fog a bűz fölött.
- Ha igazat szólsz, Wídfara, tán áldásos és békés éveket érsz még! - mondta Théoden. Ezután udvartartása tagjaihoz fordult, akik ott voltak a közelben, de hangja tisztán csengett, s így az első éored lovasai közül is sokan hallották a szavait:
- Eljött az óra, Lovasvég lovasai, Éorl fiai. Előttetek tűz és ellenség, az otthon messze, a hátatok mögött. Bár idegen mezőkön szálltok harcba, a dicsőség, amit itt arattok, tietek lesz az idők végezetéig. Esküt tettetek, most teljesítsétek, tegyétek meg, amivel a szorongatottaknak, hazátoknak és a barátságnak tartoztok.
A lovasok pajzsukat ütögették a lándzsájukkal. - Éomer, fiam! Te vezeted az első éoredet - rendelkezett Théoden. - Én a királyi lobogó mögött lovaglok középen. Elfhelm, fordítsd a századodat jobbra, ha túl vagyunk a falon. S te, Grimbold, a tiedet balra. A többi meg kövesse az első hármat, ahogy módja van rá: Ahol az ellenség összeverődik, csapjatok rá. Más tervet nem készíthetünk, mert nem tudjuk, hogy mi a helyzet a mezőn. Előre hát, s ne féljétek a sötétséget!
Hiányzó 6. tekercs 2. sáv (5/6) (05:06:15 és 05:33:15 közötti szakasz):
Az első század útnak indult, amilyen gyorsan tudott, mert még mindig sötét volt, bármi változást jósolt is Wídfara. Trufa Dernhelm háta mögött lovagolt, bal kezével kapaszkodott, jobbjával meg a kardját próbálta meglazítani a hüvelyében. Most érezte, hogy milyen keservesen igazak az öreg király szavai: - Mit kezdenél egy ilyen csatában, Trufiádok?
- Pontosan ezt - gondolta -, gátolnék egy lovast, s reménykednék, hogy nem esem le a lóról és nem gázolnak halálra a vágtató paták!
Már nem voltak hárommérföldnyire a külső falaktól. Hamarosan odaértek: Trufa számára túlságosan is hamar. Vad kiáltások hallatszottak, fegyverek csaptak össze, de röviden. A falon serénykedő orkok kevesen voltak, s meglepetésszerűen érte őket a támadás, így hát vagy kardélre hányták vagy elkergették őket. A Rammas északi kapujának romja előtt a király megint megállt. Az első éored fölzárkózott mögé és kétoldalt melléje. Dernhelm ott maradt a király közelében, bár Elfhelm százada jobbra húzódott el. Grimbold emberei elkanyarodtak keletre, s egy másik nagy nyíláson lépték át a falat.
Trufa kikandikált Dernhelm háta mögül. Messze, tán tízmérföldnyire, vagy annál is messzebb, nagy tüzet látott, de köztük és a fal közt is tűzcsíkok izzottak hatalmas félkörben, a legközelebbi talán ha hárommérföldnyire. Mást nemigen tudott kivenni a sötét lapályon, mint ahogy a pirkadatnak se látta semmi jelét, nem is reménykedett benne, s szelet sem érzett, sem változót, sem változatlant.
Rohan serege most némán megindult Gondor mezején, lassan, de egyenletesen nyomult előre, mint az emelkedő ár egy biztosnak vélt töltés résein át. A Fekete Kapitány minden gondolatát és akaratát a város közeli eleste kötötte le, s eddig még semmi hírt nem kapott, ami figyelmeztethette volna, hogy a terveibe hiba csúszott.
Egy idő múltán a király az embereit egy kissé keletre térítette, hogy éket verjen az ostrom tüzei és a külső mezők közé. Ellenállással még mindig nem találkoztak, és Théoden még mindig nem adott jelt a rohamra. Végül újra megállította a sereget. A Város itt már közelebb volt. Érezték az égésszagot s a közeli halál árnyékát. A lovak nyugtalankodtak. De a király mozdulatlanul ült Hósörény nyergében, csak nézte az elkínzott Minas Tirithet, s mintha hirtelen beléhasított volna a fájdalom vagy a rettegés. Szinte összezsugorodott, meghajlott a kortól: Trufa is ott érezte magán az iszony és kétely rettentő súlyát. Szíve lassabban vert. Mintha az idő is megállt volna e tétovaságban. Elkéstek! És késve ideérni rosszabb, mint soha! Tán Théodennek is inába száll a bátorsága, lehajtja a fejét s eloldalog, hogy megbújjék a hegyek között.
S akkor Trufa megérezte végre, vitathatatlanul megérezte a változást. Szél érte az arcát! Fény derengett. Messze, messze, délen, kibontakoztak a felhők, gomolyogtak, sodródtak szürkén: mögöttük ott bujkált a hajnal.
S e pillanatban megvillant valami: mintha villám csapott volna föl a földből, a Város alatt. Izzó fényében ott állt a Város, kápráztatón fehéren-feketén, tornya, mint csillogó tű, s mikor magába zárta újra a sötétség, a mezőn át hatalmas dörej görgött feléjük dübörögve.
S e hangra a király meghajlott háta, mint a rugó egyenesedett ki. Megint mint a szálfa, magas volt és büszke, fölállt a kengyelben, és elkiáltotta magát hatalmas hangon, csengőbben, mint halandó ember valaha is:
„Théoden Lovashada, lóra, lóra!
vad vágy gyúl, győzd: tüzelj, gyilkolj!
Rázd a dárdát, rontsd a pajzsot,
kard s vér napja vár, mire nap kél!
vágtass, vágtass! Fel Gondorba!”
1983/30 VGYOSZ hangoskönyvtár
448-as tétel
J.R.R. Tolkien - A Gyűrűk Ura. III. kötet/1
Felolvassa: Bereznai Éva
00:00:00 A Gyűrűk Ura III. - A Király visszatér
00:01:08 1. tekercs - 1. sáv
00:01:21 Gyűrűk vers
00:01:57 Előzmények
Ötödik Könyv
00:12:58 Minas Tirith
00:27:23 1. tekercs - 2. sáv
00:55:11 2. tekercs - 1. sáv
01:22:16 2. tekercs - 2. sáv
01:46:19 A szürke csapat távozása
01:49:23 3. tekercs - 1. sáv
02:17:01 3. tekercs - 2. sáv
02:45:04 4. tekercs - 1. sáv
02:47:37 A Rohani Seregszemle
03:12:48 4. tekercs - 2. sáv
03:35:13 Gondor Ostroma
03:40:21 5. tekercs - 1. sáv
04:09:17 5. tekercs - 2. sáv
04:37:15 6. tekercs - 1. sáv
05:02:42 A Rohírok útja
05:06:14 6. tekercs - 2. sáv (Tévesen: A Két Torony tétele keveredett ide)
05:33:19 7. tekercs - 1. sáv
06:01:57 7. tekercs - 2. sáv
06:09:08 Denethor máglyája
06:30:33 8. tekercs - 1. sáv
06:34:35 Az Ispotály
06:58:27 8. tekercs - 2. sáv
07:21:36 Az utolsó haditanács
07:26:45 9. tekercs - 1. sáv
07:54:52 9. tekercs - 2. sáv
08:00:00 A Fekete Kapu kitárul
Észrevétel, pontosítás esetén javítom.
Hiányzó 6. tekercs 2. sáv (1/6) (05:06:15 és 05:33:15 közötti szakasz):
Trufa nagyon szeretett volna szót váltani valakivel, s eszébe jutott Pippin. De ettől csak nyugtalanabb lett. Szegény Pippin, bezárva abba a nagy kővárosba, magányosan, félelmek között. Trufa azt kívánta, bár lenne ő is olyan szálfa termetű lovas, mint Éomer, s fújhatná meg a kürtöt vagy mi, és vágtathatna a megmentésére. Fölült, s feszülten fülelt a mind közelebbről hangzó dobbanásokra. Egyszerre halk hangokat hallott, és félig eltakart, halvány fényű lámpásokat pillantott meg a fák között. Körös-körül a sötétben az emberek is aggodalmasan mozgolódtak. Egy magas alak tornyosult fölébe, botlott belé, s szidta a gyökereket. Hangjáról ismerte föl, hogy Elfhelm, a seregvezér az.
- Nem vagyok gyökér, uram - mondta Pippin -, sőt még csak zsák se, csak egy kék-zöld hobbit. De engesztelésül legalább annyit árulj el, hogy mi készül itt, körülöttünk?
- Készülhet akármi ebben az átok sötétben - felelt Elfhelm. - De az uram üzent, hogy készüljünk az indulásra, lehet, hogy azonnal nyeregbe kell szállnunk.
- Jön az ellenség? - kérdezte Trufa aggódva. - Ezek az ő dobjaik? Már-már azt hittem, csak képzelődöm, s hogy senki más nem hallotta.
- Dehogyisnem - mondta Elfhelm. - Az ellenség az úton van, nem a hegyekben. Te a fanyűvőket hallod, az erdők vadembereit, így szólítgatják egymást a messzeségből. Mondják, még itt kísértenek a Drúadán rengetegében. Egy régebbi kor maradékai, kevesen vannak, és nem mutatkoznak, vadak és óvatosak, mint az erdei állatok. A háborúban sem Gondorral, sem Lovasvéggel nem tartanak, de most aggasztja őket a sötétség és az orkok érkezése, félnek, hogy visszatérnek a Sötét Idők, ami ugyancsak valószínű. Örüljünk, hogy nem ránk vadásznak, mint mondják, mérgezett nyilaik vannak, s úgy értik az erdőt, mint senki más. De fölajánlották a szolgálataikat Théodennek. Épp most vezetik a királyhoz az egyik főnöküket. Látod azt a lámpát? Ennyit hallottam, nem többet. Megyek, mert szólít az uram parancsa. Csomagold össze magad, Zsák uram! - Ezzel eltűnt a homályban.
Trufának nem volt ínyére ez az egész vadember-ügy, meg a mérgezett nyilak, de ettől függetlenül is rettenetesen nyomta a szívét a rettegés. Elviselhetetlen ez a várakozás. Tudnia kell, hogy mi lesz. Fölkelt, s óvatosan utána lopakodott a lámpásnak, mielőtt az még eltűnt volna a fák között.
Egyszer csak nagy tisztásra ért, ott verték föl a király sátrát egy hatalmas fa alatt. Egyik kinyúló vastag ágáról eltakart lámpa lógott s vetett halavány fénykört a földre. Ott ült Théoden és Éomer, s előttük a földön különös, zömök alak guggolt, göcsörtös, mint a vén fa, gyér szakálla szőre gumós állán, mint a száraz moszat. Kurta lábú, vastag kezű, vaskos és tagbaszakadt, pucér, csak a derekán visel fűszoknyát. Trufa egyszerre úgy érezte, ismeri valahonnét, s hirtelen eszébe jutott a dúnhargi csupapúpnép. Mintha életre kelt volna az ősi szobrok egyike, de az is lehet, ez itt egyenes leszármazottja azoknak, akiknek hasonlatosságára időtlen időkkel ezelőtt az elfeledett mesterek a szobrokat faragták.
Épp csönd volt, amikor Trufa közelebb lopódzott, aztán megszólalt a fanyüvő. Úgy látszott, valami kérdésre ad választ. Mély torokhangon beszélt, de Trufa meglepetésére a Közös Nyelven, bár akadozva, s barbár szavakat belekeverve.
- Nem, lovasok apja - mondta -, mi nem harcol. Csak vadász. Gorgúnokat öl erdőben, gyűlöl orknépet. Gyűlöl gorgúnokat is. Segít, amit tud. Fanyűvőnek éles füle és szeme: tud minden ösvényt. Fanyűvő itt élt már kőházak előtt, mielőtt magas ember kijött a Vízből.
- Mi a csatában szorulnánk segítségre - mondta Éomer. - Hogyan tudnál te meg a néped segítségünkre lenni?
Gollam sunyi...Vakarék és Rothadék!!!!😂🎉😅😅😅😅😂😂😂😆😆😆😆😄😊😂😂😂😂
Hiányzó 6. tekercs 2. sáv (3/6) (05:06:15 és 05:33:15 közötti szakasz):
Aznap minden jól ment, színét se látták, hangját se hallották az úton lesben álló ellenségnek. A fanyűvők őrláncot állítottak óvatos vadászokból, így aztán sem ork, sem kóbor kém nem tudta meg, hogy orvul átkelnek a hegyen. A homály, mire az ostromlott város közelébe értek, mélyebb volt, mint valaha, s a lovasok mint lóháton ülő fekete árnyak vonultak hosszú sorokban. Minden egyes századnak megvolt a maga fanyűvő-vezetője, az öreg Ghán a király mellett rótta az utat. Kezdetben lassabb volt az útjuk, mint remélték, mert eltartott egy ideig, amíg a lovasok gyalogszerrel és a lovaikat száron vezetve kitaposták maguknak az utat a sűrű erdőben, a hegyen át a táboruktól a kőemberek rejtett szekérútjáig. Késő délután volt, mire a sereg éle megérkezett a sűrű, szürke ciheresbe, amely az Amon Din keleti szélén húzódott, s elfedte azt a hegyvonulattal párhuzamos szurdokot, amely keletről nyugatra, Nardoltól Dinig vezetett. A szurdokban vitt az elfeledett szekérút, amely a Városból Anórienbe tartó fő lovaglóútba torkollt, de most már sok-sok fanemzedék óta az erdő vette birtokába, eltűnt, széttöredezett, és számtalan esztendő avarja födte. De ez az erdő volt a lovasvégiek utolsó reménye, fedezék, mielőtt a nyílt mezőn csatába bocsátkoznának, hiszen hátuk mögött feküdt az út és az Anduin síksága, keleten és délen meg köves, csupasz lejtők, ahol az elgyötört hegyek összebújtak, s fokról fokra feljebb gyűrődve végül a Mindolluin roppant hegyhátában értek véget.
Az élen lovagló század megállt, és a sereg a kőemberek szekérútjának szurdokából kiérve szétszóródott, s táborhelyet keresett a szürke fák alatt. A király tanácsra hívta össze a kapitányait. Éomer felderítőket akart kiküldeni, hogy az utat kikémleljék, de az öreg Ghán a fejét rázta. Nem jó lovasembert küldeni - mondta. - Fanyűvő mindent lát, amit lehet rossz levegőben. Mindjárt itt lesz, és elmondja.
Megérkeztek a csapatkapitányok, s óvatosan előosontak a fák közül a többi csupapúp-alakok is, mind annyira hasonló az öreg Ghánhoz, hogy Trufa alig tudta megkülönböztetni őket. Különös, torokhangú nyelvükön jelentést tettek a főnöküknek.
Ghán egyszerre a királyhoz fordult: - Fanyűvő sok mindent mond - kezdte. - Először: lenni óvatosnak, lovasok! Sok ember táborban, Dinen túl, egy óra ide - s nyugatra mutatott, a fekete tanúhegy felé. - De onnét kőnép új faláig senki. Ott sokan dolgozni. Fal nem áll: gorgún ledöntötte fekete vasdoronggal és földrengéssel. De nem óvatos, nem néz körül. Azt hisz, barát őriz minden út! - S az öreg Ghán fura, gurgulázó hangot adott, úgy látszott, nevet.
- Csupa jó hír! - kiáltotta Éomer. - Még e homályban is fölcsillan a remény. Ellenségeink fogásai néha a mi hasznunkra vannak. Ez az átkozott sötétség minket is elrejt. Most meg, sóvárgó vágyukban, hogy elpusztítsák Gondort, s szétszedjék kőről kőre, az orkok a legnagyobb aggodalmat szüntették meg. Átvágunk rajtuk - ha odáig eljutottunk.
- Még egyszer nagyon köszönöm, erdők Ghán-buri-Ghánja - mondta Théoden. - Minden jót kívánok neked a hírekért és a vezetésért.
- Ölj gorgún! Ölj ork! Fanyűvő szónak nem örül - felelt Ghán. - Kergesd el rossz levegő és sötétség fényes vassal!
- Azért lovagoltunk idáig, hogy ezt tegyük - mondta a király -, s minden bizonnyal megpróbáljuk. De hogy sikerül-e, az csak holnap derül ki.
Ghán-buri-Ghán lekuporodott, s a búcsújeléül a földet érintette kemény homlokával. Majd fölállt, mint aki menni készül. De megtorpant, fölnézett az égre, mint valami döbbent erdei állat, s beleszagolt a furcsa levegőbe. Szeme fölcsillant.
- Változik a szél! - kiáltotta, s egy szempillantás alatt társaival együtt beleveszett a homályba, hogy soha többé ne lássa viszont egyetlen rohani lovas sem. Nem sokkal ezután messze keleten megint megszólalt a halk dobszó. De a seregből most már senki se félt, hogy a fanyűvők netán elárulnák őket, bármilyen csúfak és furcsák is.
Dol arnold ?😆😆😆😆🤣🤣🤣🤣Ez jó !!
Ez nagyon jó !
Köszönöm !!
Köszönöm szépen! 😍
5:06:15-től 5:33:15-ig a második könyvet olvassa fel, nem a harmadikat.
lovievi :D:D:DD Mekkora szar, istenem! :D:D
lovievi gondolod nem tunne fel a nonek, hogy masodszorra olvassa? Szerintem ugyanolyan hiba, mint a harry potter 5. Resze. Osszevissza van kavarva egy csomo fejezet.
@@TombRaiderWalkies
Esetleg csak az összefűzés volt rossz?!
Maga szjahmízere!?!?!
NAgyon bírom ezt a hangoskönyvet, mert tök jó, hogy van. De azért a Dún Here?! :D
Mivel a teljes magyarított nevezéktan totál rendezetlen, ebből kifolyólag elfér ez is. Ha jól rémlik, a magyar fordításban hosszú ú-val van a név, Dúnhere, tehát ha így van, akkor akár még jó is a felolvasás.
Ha a Gollumból tudtak a magyar kiadásban Gollamot csinálni, akkor ennek tükrében Isildúr és nem Iszildur a helyes olvasat.
Totálisan következetlen a fordítás a nevek tekintetében, és főleg nem korrektúrázott.
S igen, a magyar kiadáshoz illett volna adni a nevek (személy és helynevek) vonatkozásában egy mellékletet, hogy mi az angol alak, mi a magyar fordítás/ferdítés, s hogyan kéne kiejteni az angol verziót.
Amúgy a fordításnak kb 10%-a csak G.Á-é, félreismerhetetlenül baromi gyenge rész (szinte mind ÉS-sel kezdődő mondatok, stb.), de ne is lepődjön meg rajta egy kicsit is művelt ember, hogy hogyan lopott magának dicsőséget.
5:03-5:33-ig a 6. Kazi masodik fele hallhato - csak epp valahogy a 2.konyvbol lett idekeverve. A Kimaradt 30 perc megvan valahol, Adam? Meg nem hallgattam vegig, elokeresem a konyvet es elolvasom gyorsan, ha nincs fent.
Edit: nincs meg a konyv 😅
Dún Hhere ?! Ez inkább egy műtőállatorvos
Rohami csatamén
Valahogy nincs szerencsém normális sorrendben meghallgatni ezt a könyvet, pedig már minden lehető sorrendben próbáltam. nem találom a legvégét, ahol hazaérnek és szétcsapnak Szauronék bandáján és Samu kertje újra kivirágzik, meg, Frodó elhajózik....
Éóvájn! Éóvájn!
4:46:49
Tutad
Hmm...és néha hallani is alig lehet...(pl. A 3.26.percnél) 😔
nem is igaz
Remek.......lenne,de a minőség borzalmas.
Ez nagyon jó !
80-as évek.
Minden feltoltes el van cseszerintve ehhez hasonloan? Nagy kar... 😕
7:55:06