Vagy a Képek - Images című zongorasorozat nyitótétele (Víztükröződés - Reflets dans l’eau) az 1905-ben befejezett Tenger ábrázolástechnikájának fontos előképei.
Az 1903-as keltezésű levél a mű komponálásának kezdetéről tudósít. A “számtalan emlék”, amire Debussy utal, részben a gyermekkor tengerélményére vonatkozik, részben a kor különböző művészeti ágainak (festészet, irodalom) tengerábrázolásaira.
Az impresszionista festőket a végtelen vízfelület szüntelenül vibráló látványa, az érzékeket minden pillanatban új benyomással támadó gazdagsága csábította a déli partokra.
“A tenger. Három szimfonikus vázlat zenekarra. I. Szép tenger a Sanquinaire-szigeteknél, II. Hullámok játéka, III. A szél táncoltatja a tengert. Ezen dolgozom számtalan emlékemből, s itt (Bichain) szeretném befejezni…” - írta Debussy (1862-1918) kiadójának, Jacques Durand-nak.
A nagyforma külsőleg mégis őriz valamit a bécsi hagyományból. A nyitótétel bevezetése, a scherzóra emlékeztető második tétel és a befejező rondófinálé erre a tradícióra emlékeztet.
Tematikusan a két szélső tétel szorosabban is összekapcsolódik. Ezzel teszi világossá Debussy, hogy a darab nem pusztán hangfestő impulzusok füzére, hanem zárt, a hagyományokra is építő, egységes műalak, mely elsősorban a zenei építkezés logikájának van alárendelve.
A “három szimfonikus vázlat” megjelölés mögött egységes, háromtételes szimfónia rejtőzik, de Debussy - sok kortársához hasonlóan - tartózkodott a szimfóniára mint műfajra való hivatkozástól.
Három évvel később Debussy állt a karmesteri pulpitusra, de ez sem jelentett áttörést. A darab Toscanini zseniális interpretációi nyomán vált széles körben ismert és megbecsült kompozícióvá.
A kompozíció tenger-víziója az egyes tételek programcímének ismerete nélkül is karakteres vizuális, akusztikus, mozgás- és illat-asszociációkat kelt, éppen ezért ma már felfoghatatlan, hogy a mű ősbemutatója miért váltott ki értetlenséget a közönség és a kritikusok soraiban.
A szimbolista költők számára pedig a víz volt a legalkalmasabb jelképe annak a világnak, amelynek jelenségeit nem lehet egyértelmű jelentésekben rögzíteni.
Debussy újra és újra visszatért a víz, a tenger zenei ábrázolásának problémájához és a romantika mestereinek gyakorlatától egyre inkább eltérő, újszerű megoldásokat kísérletezett ki.
A zenei anyag megmunkálásakor Debussyt inkább a szabad, asszociatív variációs építkezés vonzotta, és idegenkedett a klasszikus formai sémák logikájától.
Vagy a Képek - Images című zongorasorozat nyitótétele (Víztükröződés - Reflets dans l’eau) az 1905-ben befejezett Tenger ábrázolástechnikájának fontos előképei.
A fiatalkori Kis szvit egyik tétele (Csónakon - En bateau), A Pelléas és Mélisande néhány részlete, a Három noktürn utolsó darabja (Szirének).
Az 1903-as keltezésű levél a mű komponálásának kezdetéről tudósít. A “számtalan emlék”, amire Debussy utal, részben a gyermekkor tengerélményére vonatkozik, részben a kor különböző művészeti ágainak (festészet, irodalom) tengerábrázolásaira.
Az impresszionista festőket a végtelen vízfelület szüntelenül vibráló látványa, az érzékeket minden pillanatban új benyomással támadó gazdagsága csábította a déli partokra.
“A tenger. Három szimfonikus vázlat zenekarra. I. Szép tenger a Sanquinaire-szigeteknél, II. Hullámok játéka, III. A szél táncoltatja a tengert. Ezen dolgozom számtalan emlékemből, s itt (Bichain) szeretném befejezni…” - írta Debussy (1862-1918) kiadójának, Jacques Durand-nak.
A nagyforma külsőleg mégis őriz valamit a bécsi hagyományból. A nyitótétel bevezetése, a scherzóra emlékeztető második tétel és a befejező rondófinálé erre a tradícióra emlékeztet.
Tematikusan a két szélső tétel szorosabban is összekapcsolódik. Ezzel teszi világossá Debussy, hogy a darab nem pusztán hangfestő impulzusok füzére, hanem zárt, a hagyományokra is építő, egységes műalak, mely elsősorban a zenei építkezés logikájának van alárendelve.
A “három szimfonikus vázlat” megjelölés mögött egységes, háromtételes szimfónia rejtőzik, de Debussy - sok kortársához hasonlóan - tartózkodott a szimfóniára mint műfajra való hivatkozástól.
Három évvel később Debussy állt a karmesteri pulpitusra, de ez sem jelentett áttörést. A darab Toscanini zseniális interpretációi nyomán vált széles körben ismert és megbecsült kompozícióvá.
A kompozíció tenger-víziója az egyes tételek programcímének ismerete nélkül is karakteres vizuális, akusztikus, mozgás- és illat-asszociációkat kelt, éppen ezért ma már felfoghatatlan, hogy a mű ősbemutatója miért váltott ki értetlenséget a közönség és a kritikusok soraiban.
A szimbolista költők számára pedig a víz volt a legalkalmasabb jelképe annak a világnak, amelynek jelenségeit nem lehet egyértelmű jelentésekben rögzíteni.
Debussy újra és újra visszatért a víz, a tenger zenei ábrázolásának problémájához és a romantika mestereinek gyakorlatától egyre inkább eltérő, újszerű megoldásokat kísérletezett ki.
A zenei anyag megmunkálásakor Debussyt inkább a szabad, asszociatív variációs építkezés vonzotta, és idegenkedett a klasszikus formai sémák logikájától.