001. Gulág Szigetcsoport - Szolzsenyicin : A letartóztatás

(A Gulag szigetcsoport / Virágh Tibor hangoskönyv)
Alekszandr Szolzsenyicin 1918. december 11-n, Kiszlodovszkban született gazdag paraszti családban. Édesapja még világrajövetele előtt meghalt, nagyapját az üldözések elöl volt cselédei haláláig bujtatták. Így édesanyja gyermekét egyedül, ortodox hitben nevelte egészen 1929-ig, mikor az egyházellenes támadások lerombolták a terület összes templomát. A kis család Rosztovba költözött és Szolzsenyicin teljesen hétköznapi iskolába került, ahol csupán hihetetlen aktivitásával tűnt fel. Egyetemét is a városban végezte el matematika-fizika szakon, közben levelező hallgatója volt a moszkvai Történeti-Filozófiai-Irodalmi Főiskolának. Az egyetem elvégzése után Morozovszkban tanított matematikát és csillagászatot, 1940-ben házasságot kötött volt iskolatársával, Natalja Resetorszkajával.
Következő évben besorozták és bátorsága elismeréseként századosi rangba került, vagyis nyugodt életet biztosíthatott volna magának, ha nem levelez volt iskolatársával. Ekkor követte el élete addigi legnagyobb hibáját, bandafőnöknek nevezte a Szovjetunió akkori diktátorát, Sztálint.
A katonai kémelhárítás (szmers) azonnal letartóztatta és a bíróság hazaárulás címén nyolc év lágerre ítélte. Szolzsenyicin a lágerélet minden borzalmát átélte, volt segédmunkás egy építkezésen, tudós a Marfinói börtön-kutatóintézetben, ahol egy újfajta lehallgatókészüléket kellett létrehozniuk, Ekibasztuzban pedig öntőmunkás, később építésvezető volt. Számos műve ismerteti az itt átélteket: Pokol tornáca, Ivan Gyenyiszovics egy napja, GULAG szigetcsoport egyes részei. A lágerekben is folyamatosan írt, de természetesen nem papírra, hanem úgynevezett imafüzér technikával memorizálta gondolatait.
1953-ban kiengedték és a kazahsztáni Dzsambul terület Kok-Terek auljában jelölték ki örökös kényszerlakhelyét. Ekkor már minden idejét az írásnak szentelte, vékony papírra vetett sorait pezsgősüvegbe rejtve elásta udvarában. 1956-ban rehabilitálták és ismét tanárként helyezkedhetett el, 1962-ben jelent meg nyomtatásban: Ivan Gyenyiszovics egy napja (eredeti címe SCS-854, ez Szolzsenyicin rabszáma volt) Hruscsov személyes jóváhagyásával, a Novij Mir folyóiratban.
A folytatásos regény hatalmas visszhangot váltott ki, az író világhírűvé lett, az olvasók levelekben számoltak be lágerélményeikről, amelyek A GULAG szigetcsoport vázát alkották később. Folyamatosan publikálja írásait egészen 1965-ig, amikor Hruscsov hatalmának vége szakad és ismét a keményvonalasok vették át a Kreml irányítását. Kéziratait elkobozzák és teljes némaságra ítélték.
Szolzsenyicin 1967-ben nyílt levélben követelte az Írószövetség IV. Kongresszusától, hogy ítélje el a cenzúrát és a személye elleni támadásokat. A választ Solohov (a Csendes Don szerzője, aki ekkor már Nobel-díjas) írta, amelyben írótársának a teljes betiltását javasolta.
A betiltott író műveit Európa nagy érdeklődéssel fogadja, 1968-ban a The Times irodalmi melléklete megjelentette a Rákosztály egyes részleteit, majd könyvformát kapott A pokol tornáca is. Az 1970-ben megkapta a Nobel-díjat, az indoklás szerint: „azért az etikai erőért, amellyel követi az orosz irodalom hagyományait”. Ám Szolzsenyicin nem vehetett részt az átvételi ünnepségen, félt, többi nem mehet vissza országába. Három év múlva a KGB háborút indított az orosz szamizdat-irodalom ellen, az író titkárnőjét napokig vallatták, aki előadta A GULAG szigetcsoport egy kópiáját. Másnap holtan találtak rá. Szolzsenyicin válaszul hozzájárult, hogy nyugatoin kiadják a művet.
Óriási felháborodást váltott ki a leleplező könyv, a Legfelsőbb Tanács Elnöke külön rendeletben fosztotta meg állampolgárságától, és azonnal kitoloncolták az országból. Az írót nem nyűgözte le a fejlett világ sem, 1978-as Harvard egyetemi beszédében megtámadta a nyugati fogyasztói társadalmat, az országok közömbösségét, lelki kiüresedését, önmérsékletet nem ismerő életmódját. Teljes elvonultságban élt 1994-ig amerikai birtokán. Az orosz rendszerváltás után hazaköltözött, de szavai, gondolatai nem találtak támogatókat. 2008. augusztus 3-án hunyt el szívelégtelenség következtében.